Segíts magadon…..!

Tribunj / Horvátország

Szeretettel meghívlak téged is kedves olvasó oda, a kis tengerparti kávéházi teraszra, ahol most én is helyet foglalok, és amelyről az előző bejegyzésemben már említést tettem. Az a hely a maga idilli környezetével és a maga kis miliőjével, - mármint a tengerparti kávéház, amely csak a lelkem legmélyén található – egyfajta menedékház a számomra, ahova el tudok és el tudtam mindig is menekülni a nagyvilág elöl, és amit igyekeztem olyan dolgokból kialakítani, mind a helyszín, mind pedig a tárgyak tekintetében, amelyek az életem során kedvesek voltak a számomra.

Egyszóval ez a képlékeny kis paradicsomi hely a mai napig nékem a legkedvesebb kávéházam, ahol ha éppen nem egy könyvet olvasok, mindig fel lehet töltődni, ahol a valóság eggyé válhat az álmaimmal, ahol a falakon emlékfotók, és a távolból hallható halk dallamok őrzik az elmúlt idők csodaszép pillanatait, ahol a tenger simogatja hűsítő hullám-kezével a megfáradt pihenni vágyó Földet, és ahol a távolból havas hegycsúcsok tartják folyamatosan szem előtt, hogy létezik egy másik földrész is, amely még számos meglepetést, ismeretlen hegycsúcsot tartogat a számomra. Hol is tartottam? No, mindegy!

Tehát elérkeztem a történetem első sorsfordító pontjához, ami sajnos - később kiderült csak ki – gyökeresen megváltoztatta, felforgatta, mit felforgatta, egyszerűen és mégis alattomosan tönkretette az életemet, és rajtam keresztül a közvetlen környezetemet (család, barátok, munkatársak, ismerősök, stb. ) is sok tekintetben megviselte a az elmúlt 7 esztendő.

Akkor éppen egy új családi ház építésébe fogtunk bele feleségemmel és két fiammal. Szerettünk volna még egy gyermeket, és éppen abban az időben szervezgettem titokban, hogy egy kisebb családi kör jelenlétében megerősítem a házassági fogadalmamat. Egyszóval tele voltunk szebbnél szebb tervekkel, álmokkal, amelyek megvalósításához úgy nézett ki abban az időben már szinte minden megvolt. A rengeteg munkának és fáradságnak onnantól kezdve már csak élveznünk kellett volna a gyümölcsét.

De sajnos közbeszólt ez az átkozott sors, amely mára talán megint újra jó érzésekkel tölt el, hiszen a DBS műtét óta, pontosabban az agyi pacemakerem működése óta teljesen másképp látom a világot, azaz nem is máshogy, hanem ismét úgy, ahogy a betegségem előtti években. És nem győzök hálálkodni mindazoknak az embereknek, orvosoknak, asszisztenseknek, családtagoknak, barátoknak, ismerősöknek, akiknek része volt bármilyen formában is abban, hogy most azt mondhatom: ismét érzem az ősz sejtekig hatoló illatát, újra szembesülhetek az önbizalom fogalmával, újra bármikor félelem nélkül kimozdulhatok a lakásból, és azok az átkozottul magas láthatatlan beton falak is fokozatosan dőlnek le, amelyeket a 7 év alatt kényszerűségből építettem magam köré. Persze tudom nem gyógyultam meg, hiszen a DBS nem gyógymód, hanem terápia, de ennek ellenére ezt az érzést nem tudom szavakba önteni.

Én mégis újra és újra belekiáltanám az ultraverzumba, hogy „Tiszta szívből és Őszintén köszönöm nektek Kedves Emberek!!!!!!”  Bár azt vallom, hogy a boldogság nem egy folyamat, hanem egy pillanat műve, de ez éppen egy olyan pillanat, amely szeretném, ha nagyon hosszú ideig tartana. A köszönet mellett természetesen bocsánatkéréssel is tartozom egyben azon embertársaimnak, akiket a 7 átkozott év alatt kicsit, vagy nagyon sikerült megbántanom, és tudom, hogy az a magyarázat a legtöbb esetben: „nem tehettem róla” kevés, ám azt gondolom, ha most valaki a feleségem vagy a gyermekeim szemébe néz, és meglátja bennük az igazi, az eredeti a régi Balázs nyújtotta biztonságérzet és szeretet legkisebb jelét, is akkor, ha nem is számíthatok a feloldozására, de legalább valamilyen szinten megérti, hogy a Parkinson tüneti kezelésére szolgáló gyógyszerek egy része oly mértékben átformálja az emberi egészséges gondolkodást, akár a tudat módosító szerek, az erős kábítószerek.

Kérem bocsássatok meg!!!! Ha lehetne szavaknak átérző tartalmat adni, akkor most megtenném, hiszen e két szó, hogy Köszönöm, és Bocsánat csak akkor lenne igazán hiteles. És ezt el kell, hogy fogadják, még ha tudom nagyon nehéz is, hiszen én mindezt a szörnyűséget sajnos kénytelen voltam átélni, és most a DBS műtétnek, illetve a nagyságrendekkel kevesebb gyógyszernek köszönhetően,  úgymond „tisztán” is szembesülhetek a gyógyszeres befolyásoltság alatt lévő és az igazi énemmel is. Erről majd, ha a következőkben az aktuális részhez érkezek szeretnék bővebben is írni, és ott is, mint ahogy azt az egész írásom alatt, megpróbálok csupán a vélemény szintjén maradni, még, ha az gyakran nem is fest rózsás képet.

Ha valahol mégis negatív véleménnyel találja magát szembe az olvasó, akkor is próbáljon meg arra gondolni mindenki, hogy azt nem éles kritikának szántam, csupán a személyes tapasztalataim alapján született rossz véleménynek, amely természetesen nem vonja maga után azt a megállapítást, hogy minden, bennem negatív érzetet keltett megtapasztalás megdönthetetlen tény. Bár, ha jobban belegondolok egyáltalán mi is a különbség ( az tény hogy van )  a vélemény és a kritika között, akkor könnyen belátható, hogy az eltérés csupán egy árnyalatnyi a két szó között. Mellékesen itt is szeretném megjegyezni, hogy a magyar nyelvet ezért is szeretem, mert  a leheletnyi különbségeket is kivételes módon meg tudja különböztetni.

Tehát a különbség az imént említett szavak között az, hogy véleménye bárkinek lehet, ám kritikáról csak abban az esetben lehet beszélni, ha azt a véleményt hozzáértő ember fogalmazza meg, legyen bármiről is szó. Az olvasóra bízom annak az eldöntését, hogy adott esetben véleményalkotásról, vagy kemény kritikáról van-e szó. De, mint minden vélemény vagy éppen kritika csak akkor létjogosult, ha az segítő szándékkal, és nem rosszindulatból, vagy nem romboló szándékokkal lett megfogalmazva. Azt gondolom, tőlem az utóbbi igen csak távol áll, hiszen, ha korábban elő is fordult, most úgy érzem az örömöm visszabillentett az elfogulatlanság állapotába. Hű most látom igen csak elszaladt az idő, így ma csupán ennyire futotta, de ez talán bevezető részként is felfogható a következő, szerintem nem szokványos (talán jobb is) történet előtt.

A szándékom az, hogy a saját "kórtörténetem"  bemutatásával erőt adjak azoknak az embereknek, akik hozzám hasonló átlagos, egyszerű emberként jelenleg is küzdenek valamilyen fránya, ma még gyógyíthatatlan kórsággal. Nekik üzenem, hogy igenis érdemes harcolni, annak ellenére is, hogy a kitűzött cél néha elérhetetlen távolságba kerül. Azt vallom, hogy nincs az a kín, vagy szenvedés, ami legyőzhetetlen volna, még akkor is, ha ez a keservesen kiharcolt győzelem, vagy csupán részgyőzelem nem mindenkinek adatik meg. Azt gondolom az esélyt nem szabad soha eldobni, ugyanakkor nem szabad a küzdelmet idő előtt feladni sem! Azt viszont szem előtt kell tartani, hogy első alkalommal segítséget minden esetben saját magadtól kérj, és, ha úgy már nem megy, csak akkor fordulj máshoz támogatásért, ám utóbbi esetben nézz körül jól, mert ha egy ember is áll még melletted, akkor szerencsés vagy és van még esélyed, ám, ha üres a tér, amely körülvesz, akkor ….   

Én Fortuna kegyeltje lehetek, hiszen annak ellenére, hogy a betegségem alatt szinte már teher lehettem a családom számára, mégis most, hogy talán hosszabb időre sikerült fegyverszünetet kötnöm az ellenfelemmel, a Parkinson kórral, körülnézve több általam is szeretett szempárból is látom közvetlen közelről a mosolyomat visszatükröződni.

Na ezért azt gondolom már megérte! Azzal is tisztában vagyok, hogy ez a tűzszünet nem végleges, hiszen a háború még nem ért véget, ám azt kell mondjam a kitartásom, és az ellenfelem felé tanúsított egészséges alázatom, a legbelül még gyermeki tisztaságot rejtegető lelkem, és a családom szeretete nélkül még részeredményekről sem tudnék most beszámolni.

Folyt. köv:…..