2020. november 28., szombat

Volt egyszer egy EXKAVÁTOR...

Volt egyszer egy EXKAVÁTOR...

Biztosan sokan emlékeztek még a ’80-as évek végén és a ’90-es években, valamint a 2000-es évek elején thrash metalt játszó zalaegerszegi együttesre, az EXKAVÁTOR nevű rock zenekarra. A formáció énekes posztján történtek változások az idők folyamán, de a felállás a 2000-es években a következőképpen nézett ki: Lahocsincsky Péter – ének; Molnár Balázs – gitár; Molnár Géza – gitár; Harmath Roland – basszus; Kajos Roland – dob.

Az együttes egyik CD-je (amelynek volt szerencsém a borítóját anno elkészíteni) az imént került a kezembe, sok régi feledhetetlen emléket, koncert élményt a felszínre hozva. Ha már az emlékek felidézése került szóba, felfedek előttetek egy titkot: anno a ’80-as évek második felének tájékán (még megboldogult gimnazista koromban), mivel az EXKAVÁTOR legénységét személyesen is nagyon jól ismertem, Kajos Roli barátom elhívott egy meghallgatásra, ugyanis éppen énekest kerestek. Azonban rá kellett sajnos jönnöm - annak ellenére, hogy Guerra Guszti bácsi egykori zenetanáromnak köszönhetően volt némi zenei előképzettségem -, nem rám szabták ezt a megtisztelő posztot. Minden esetre örök élmény maradt, mint ahogy az Apáczai ÁMK-ban és Gellénházán, az egykori MotoCross pályán adott koncertjük is.

A youtube-on – Harmath Rolinak köszönhetően - megtaláljátok néhány zeneszámukat, ha rákerestek!

Üdv! BenMar

 



 

 

2020. november 24., kedd

Az Út vége (2009)

 

BenMar: Az út vége

Nem több, csupán egy ártatlan nap volt,
esőszagú szürke reggel.
A nyár éppen csak megholt,
midőn forró emlékeitől nehéz fejjel,
eszméletlenül terült el
az ősz szőtte avarszőnyegen.
Emlékszem így történt akkor, igen...

Ártatlan fényfolt bandukolt
az égre. Bánatos jó kedvvel
itta fel a múlt mixelte alkoholt.
Szívében hatalmas, égő sebbel
indult útjára a magas mélybe fel,
botladozva, elnyűtten, félszegen.
Emlékszem, hisz nem volt oly régen...

Mosolyogva adta át erejét a világnak;
bár tudta jól, eztán reá már csak a
hűvös, másnapos hajnalok várnak,
a didergő felhős, csillagtalan éjszaka,
a könyörtelenül közeledő tél hava,
az elmúlás, a fájdalmas nincsen.
Emlékszem felébredt, aztán elaludt minden...

Gyorsan elérkezett az alkonyat.
A Föld álmosan fordult oldalára,
s vérvörös lett a sárgából egy perc alatt.
A sötét lecsapott a fénysugárra
s összedőlt a világosság gyenge vára.
A kegyetlen idő ismét napot rabolt.
De ki emlékszik rá, hisz csupán egy erőtlen Nap volt...

Egy rövidke múló pillanat.
Ennyi csupán az emberi élet,
mit nem hoz vissza pirkadat,
s néha magunk vetünk néki véget..

(2009)

Csak úgy......

 

Egy szép, ködfátyolos, novemberi napon történt, úgy az ötvenedik életévem vége felé. Igaz, ami igaz, már jóval korábban, felnőtté válásom mezsgyéjén – az átváltozásom fundamentumait keresve –, a 2000-es évek legelején, létem értelmének kutatásába kezdtem; melyet a sok megválaszolatlan kérdésnek köszönhetően, a „brit tudósokkal” ellentétben a mai napig nem fejeztem be.

No, de nem elkanyarodva az ominózus eseménytől - amiért is „tollat ragadtam” -, éppen a szokásos, esti sétámat tettem barátaim, a körúti platánok ölelkezve őszbe hajló fái szőtte, rőt avarszőnyegen, amikor megpillantottam az utca túloldalán egy hozzám hasonló testalkatú árnyalakot. A félelmetesen fura az volt, hogy nem csupán a testalkata, hanem még a Parkinson-os csetlő-botló, néha csoszogó járása is megegyezett az enyémmel. Kicsit félve, ám kíváncsian közeledtünk egymáshoz, amíg úgy két lépés távolságra kerültem a semmiből előbukkanó, ismeretlen alakhoz.

Azaz, csupán naivan azt gondoltam, hogy nem ismerem, de láss csodát, minden porcikája (még a könnytől csillogó szeme kékje is) és gondolatai is megegyeztek az enyéimmel. Ugyanis az a mesebeli paradicsomból jövő és a pokolba tartó, a múltjában táplálékot kereső és lelő, emberi gyarlóságot és bűnöket is magáénak tudható fickó nem volt más, mint a letűnt ifjúságom, a lelkiismeretem és a betegségem súlya alatt tántorgó, a remény gyakran tovalengő, könnyen szakadó indáiba kapaszkodó, halandó, önnön valóm. Akkor, ott ismét szembe néztem önmagammal s a rideg, kijózanító, szürke valósággal….

Üdv! BenMar