2015. november 1., vasárnap

2015. November 1.



Akár a folyamatosan - egymással és önmagukkal is harcban álló - rekordokat döntögető, az emberi teljesítőképesség határait már rég maga mögé utasító rövidtávú sprinterek, akképpen rohannak el mellettem a „tékozló” évek. Ebben az őrültnek tűnő iszonyatos tempóban csak ritkán, avagy egyáltalán nincsen ideje az embernek arra – bármennyire is szeretné -, hogy néhány pillanatra megállítsa a napokat, ha nem többre, pusztán egy baráti szó, egy kedves mosoly erejéig. 

Az élet diktálta hajszában csupán azt veszem észre, hogy a családomban a barátaim és ismerőseim körében is sajnos egyre több és több földi élet ér célba, s az évek múlásával - mintegy „jutalmul” - egyre több és több halottak napi mécses talál gazdára a temetők hideg, végleges csendjében.

Nekünk élőknek az emlékeinken kívül nem marad más, mint a ráeszmélő döbbenet: minden kimondatlan „szerető szó”, amit a másiknak szántunk a temetőben már csak hiábavaló, pusztába kiáltott jajveszékelésnek tűnik… ilyenkor még a könnyek közé rejtett, imákba foglalt gyönyörűbbnél gyönyörűbb, égbekiáltó szavak is a semmibe foszlanak, hiszen (ha igaz!?) csak Isten örök, az emberi élet véges… 

Mondhatná valaki: Ez az élet rendje… (Vagy magyarul: „C’est la vie”)

Igen! Valamilyen mélységig – leszámítva az értelmetlen halált - egyet is kell, értsek ezzel a közhellyel, hiszen ahogy Márai is írja a "Bibliámban" a Füveskönyvében:

„ A halál nem a legrosszabb, ami halandóval történhet, nem, a halál egyáltalán nem „rossz”: a halál semmilyen. Haljunk meg, ha kell, emberi módon, tehát méltósággal és kapkodás, sivalkodás nélkül. De éljünk is, amíg lehet, emberi módon,..” 

A közvetlen családi környezetemben meghaltak a pórszombati és a Szilvágyon élő nagyszüleim… Végleg elment Gyula, Endre, Jóska és két Jani nagybátyám, valamint Mariska néném is… De folytathatnám a – a messzemenőkig nem teljes – sort apósommal, feleségem örökre megpihent Csaba édesapjával vagy a számomra szinte saját nagymamámként számon tartott "dédivel" Rózsi mamával is…

Nem is beszélve a volt munkatársaim, Terka és Ági tragédiájáról, de megemlíthetném Anikót is, aki sajnos még a 40. születésnapját sem érhette meg... A legkedvesebb barátaim közül a fiatalon elhunyt Sanyáról szeretnék még megemlékezni, akinek a halála a mai napig feldolgozhatatlan veszteség a számomra… 

Ezt a posztot lélekben nekik, a szeretett elhunyt közeli és távoli hozzátartozóimnak, és mindazon kedves barátatomnak, munkatársamnak, ismerősömnek (a kimondatlan szavaimért cserébe egyfajta közös (örök)mécses gyújtásaként) ajánlom, akik ma már sajnos nem olvashatják e sorokat és akikhez nem tudtam kimenni a temetőbe! 

 BenMar