Akár a folyamatosan - egymással és önmagukkal is harcban
álló - rekordokat döntögető, az emberi teljesítőképesség határait már rég maga
mögé utasító rövidtávú sprinterek, akképpen rohannak el mellettem a „tékozló”
évek. Ebben az őrültnek tűnő iszonyatos tempóban csak ritkán, avagy egyáltalán
nincsen ideje az embernek arra – bármennyire is szeretné -, hogy néhány
pillanatra megállítsa a napokat, ha nem többre, pusztán egy baráti szó, egy
kedves mosoly erejéig.
Az élet diktálta hajszában csupán azt veszem észre,
hogy a családomban a barátaim és ismerőseim körében is sajnos egyre több és
több földi élet ér célba, s az évek múlásával - mintegy „jutalmul” - egyre több
és több halottak napi mécses talál gazdára a temetők hideg, végleges
csendjében.
Nekünk élőknek az emlékeinken kívül nem marad más,
mint a ráeszmélő döbbenet: minden kimondatlan „szerető szó”, amit a másiknak
szántunk a temetőben már csak hiábavaló, pusztába kiáltott jajveszékelésnek
tűnik… ilyenkor még a könnyek közé rejtett, imákba foglalt gyönyörűbbnél
gyönyörűbb, égbekiáltó szavak is a semmibe foszlanak, hiszen (ha igaz!?) csak
Isten örök, az emberi élet véges…
Mondhatná valaki: Ez az élet rendje… (Vagy magyarul: „C’est la vie”)
Igen! Valamilyen mélységig – leszámítva az értelmetlen
halált - egyet is kell, értsek ezzel a közhellyel, hiszen ahogy Márai is írja a
"Bibliámban" a Füveskönyvében:
„ A halál nem a legrosszabb, ami
halandóval történhet, nem, a halál egyáltalán nem „rossz”: a halál semmilyen.
Haljunk meg, ha kell, emberi módon, tehát méltósággal és kapkodás, sivalkodás
nélkül. De éljünk is, amíg lehet, emberi módon,..”
A közvetlen családi környezetemben meghaltak a
pórszombati és a Szilvágyon élő nagyszüleim… Végleg elment Gyula, Endre, Jóska
és két Jani nagybátyám, valamint Mariska néném is… De folytathatnám a – a
messzemenőkig nem teljes – sort apósommal, feleségem örökre megpihent Csaba
édesapjával vagy a számomra szinte saját nagymamámként számon tartott "dédivel"
Rózsi mamával is…
Nem is beszélve a volt munkatársaim, Terka és Ági
tragédiájáról, de megemlíthetném Anikót is, aki sajnos még a 40. születésnapját
sem érhette meg... A legkedvesebb barátaim közül a fiatalon elhunyt Sanyáról
szeretnék még megemlékezni, akinek a halála a mai napig feldolgozhatatlan
veszteség a számomra…
Ezt a posztot lélekben nekik, a szeretett elhunyt
közeli és távoli hozzátartozóimnak, és mindazon kedves barátatomnak, munkatársamnak,
ismerősömnek (a kimondatlan szavaimért cserébe egyfajta közös (örök)mécses
gyújtásaként) ajánlom, akik ma már sajnos nem olvashatják e sorokat és akikhez
nem tudtam kimenni a temetőbe!
BenMar
