2020. december 16., szerda

Hibajegyzék 2020 kiegészítés (Gellyének háza)

 A „Gellyének háza” címmel írt helytörténeti könyvem hibajegyzékét utólagosan kiegészíteném azzal a részemről nem elhanyagolható, sajnálatos tévedéssel, illetve helyreigazítással, hogy a könyv 14. - 109. - valamint a „Fotóalbum” 205. oldalán található/látható, Koszti István Miklós képzőművész által faragott faszobor nem Szent Donátról lett megmintázva, hanem, Bacchust a római mitológia istenét, a bor és mámor megtestesítőjét - aki értett a mezőgazdasághoz, és ő volt a görög színjátszás patrónusa is – ábrázolja. A Zala megyei Közgyűlés hivatalától (a turisztika fejlesztése érdekében tett önkormányzati munkálkodásért) kapott emlékmű 2006 szeptemberében került felavatásra a „Reptér” melletti zöldterületen.

Üdv! BenMar 




2020. december 9., szerda

Balatoni vízitúra

 (Az alábbi történetet a nem régiben fiatalon elhunyt cimborám, Szakál József emlékének ajánlom)

Most éppen egy letűnt nyári, vizes, akarom írni "alkoholos" kalandra gondolok… Valamikor a 80-es évek legvégén (egészen pontosan '89-ben), megboldogult Szakál Jocó, valamint Simon Attila (alias Turbó) kedves barátaimmal Zalaegerszegről (egy fél napos, "világjáró" vonaton való zötykölődést és átszállást követően) megérkeztünk végre Keszthelyre egy nagyszabású, nemzetközi kajak túra színhelyére. Ahova az éppen akkor „regnáló népművelő” vagyis a helyi természetbarát klub elnöke (ha jól emlékszem Kalmár Jocó) nevezett be bennünket. Megjegyzem Zalaegerszeg és Keszthely egymástól való távolsága nincs egészen 50km, vonattal viszont akkoriban több száz km-nek tűnt.

A vízitúra az északi part mellett, halovány emlékeim szerint, Keszthelytől Balatonfüredig tartott. A túra megnyitó rendezvényén már igencsak furán néztek ránk, zalaiakra ugyanis nem vittünk kajakot; mert hát ugye ki a rák gondolná, hogy egy kajak túrához kajak is dukál. Ám ez a kis bibi mégsem jelentett hatalmas problémát; a rendezők azon nyomban kineveztek – két zalaegerszegi srác (Torma Sándor, Süle Zsolt) mellé – ötünket túrasegítőknek, így természetesen megúsztuk a hazamenetelt és ennek a jóindulatnak köszönhetően, mint később kiderült, egy fantasztikus szünidei hetet tudhattunk a magunk mögött.

Már rögtön az első napon szóltak, hogy a munkavégzésünk nem igazán jön be a góréknak. Ugyanis mi ahelyett, hogy a rászoruló idősebb, mozgássérült, keleti blokkból érkezett turistáknak segítettünk volna a vízből kihozni a hajóikat, ezt követően pedig az éppen aktuális táborhelyen felverni a sátraikat - amivel eredetileg az első napon bíztak meg bennünket -; hanem rögtön önzetlen, segítő szándékkal rohantuk be a fiatal NDK-s lánykákhoz a vízbe.Míg a többi szerencsétlen tag sűrű anyázás és egyéb, válogatott átokszórás közepett esett-kelt a parthoz közeli sekélyebb vizekben. 

Előfordult olyan eset, hogy amire mi a Turbóval és a két frissen szerzett cimboránkkal partra vergődtünk, a Jocó már javában fűzött egy kelet-német leányzót a felállított sátrában vagy kedves kollégám serényen és vigyorogva kente a napolajat egy monokinis "bombanő" hátára.  Nap záráskor, általában már a napközben elfogyasztott piának köszönhetően folyékonyan beszéltünk bármilyen országból érkezett turistával németül, franciául, "jugójul", ellenben a magyar nyelvet már csak törtük…

Ugyanezen kajak túra folyamán (sok más mellett) történt:

Turbóval egyik reggel elhatároztuk, hogy indulunk az aznapi versenyen; vagyis átevezünk egy kétszemélyes kölcsön kajakkal a Balaton legkeskenyebb pontján (Tihany és Szántód között), a Tihanyi-félsziget közel 1,5 km széles „szorosán”. Rendben, különösebb problémák nélkül zajlott a mutatványunk, legalábbis egy jó darabig. Egy erőteljes lábmozdulatot követően elszakadt a "bárkánk" kormánylapátjának lábpedállal összekötő zsinórja. Így elárvult „hajótöröttként” sodródtunk immár ismeretlen lagúnák felé a magyar tenger veszélyes habjai között. Mígnem egy rendezők által használt vitorlás hajó észre nem vette, hogy szabálytalanul kígyókergetőként tartjuk a kijelölt útirányt. A vitorlás annak rendje és módja szerint a segítségünkre sietett, hogy kihúzza a két "hőst" az „óceán” hullámai közül.

Erről a napról a továbbiakban csupán annyi maradt meg az emlékeimben, hogy átszállunk a mentőhajóra és ott a kétszárnyú kabinajtót felnyitva egy hatalmas, százféle piától roskadozó bárszekrény tárul elénk. Aztán képszakadás. A következő képkocka: Kiliántelepen (mai nevén Fövenyes) ébredtünk fel másnap reggel….

ÜDV! BenMar

Emléklap (Szakál József)

Torma Sándor és Süle Zsolt (1989, Balaton-part)

 

2020. december 7., hétfő

Könyvajánló - Mucsi Zoltán, Bérczes László beszélgetőkönyve

Egy újabb, életrajzi ihletésű - egyik legkedvesebb színészem által dedikált - karácsonyi ajándékkal gyarapodott a könyves polcom:

Mucsi Zoltán
Bérczes László beszélgetőkönyve
 


 
 
 

2020. december 6., vasárnap

Retró Mikulás… vagy Télapó?

Megboldogult kisgyermekkoromban, a ’70-es, ’80-as éveben, mi is minden télen nagy izgalommal vártuk a Mikulást - amit akkoriban a szocializmus, sok más „vívmányával” egyetemben orosz, helyesebben szovjet mintára „átkeresztelt” Télapóra (oroszul Fagyapó vagyis Дед Мороз, aki a piros mellett akár kék gúnyába is bújhatott, ha úgy tartotta kedve).

Az idő múlását gyermekként nálunk is „még mennyit kell aludni” időszámítás jelentette. Pontosan nem emlékszem, hány éves fejjel kezdtem el nem hinni a Mikulás valódiságában, ugyanis az általa prezentált ajándék, illetve az izgalmas várakozással teli hangulat sokkal erőteljesebben megmaradt kisgyermeki énemben, „ha érted, mire gondolok”. Éppen ezért, ha agyonütnének sem tudnék akár egyetlen nevet is említeni az akkori Télapók közül.

Ha emlékezetem nem csal, otthon és az oviban is kaptunk ajándékokat a Télapótól. Persze akkoriban nem jelentett az „ajándék” szó mesés, eget-verően hatalmas dolgokat. Tudtunk örülni akár egy csomag cukornak rágónak vagy a déli gyümölcsöknek (narancs, banán, mandarin, füge, datolya) is. Ja, és mi fiúk elképzelni sem tudtuk a mikulás csomagot virgácsok nélkül. - Az igazat megvallva, akkoriban nem volt olyan hatalmas választék kicsiny országunkban se édességből, sem déligyümölcsből.

Ráadásul az a fránya Télapó bácsi, nem volt hajlandó koszos csizmába rakni az ajándékát, ezért hatalmas műgonddal sikáltuk tisztára a csizmáinkat, hogy december 5-én este kitegyük az ablakokba a lábbelinket. Ezután már csupán annyi dolgunk volt, hogy izgatottan figyeljük, meglessük, netán kis szerencsével rajtakapjuk a Mikulást, amint éppen az ajándékokat szortírozza szét a fényes csizmák között a december eleji hóesésben. Mert nem volt ritka az sem, hogy december elején havazással köszönt be a tél, és a hó kitartott egészen a téli szünidő végéig. Nagy örömünkre szolgálva, hogy a téli szünetet szánkózással és hócsatákkal tölthettük el, vagy ha úgy tetszett, bérletes matiné filmeket nézhettünk a Moziban…

De szép is volt! Egyszerűen jó volt azokban az időkben gyermeknek lenni, írom és mondom mindezt mindenféle politikai mellékhang vagy hátsózönge nélkül…

Üdv! BenMar

 

Forrás: Internet

Forrás: Internet

2020. december 4., péntek

Volt egyszer egy kuglipálya - szilvágyi emlékek

Eszembe jutottak a nyári szünidei, szilvágyi kocsma udvaron lejátszott, vasárnap délutáni kugli meccsek. Persze játszani gyermekfejjel még nem engedtek a „hétvégi ünneplőbe öltözött" felnőtt, simára borotválkozott, kölni illatú férfiak. (Akkortájt megadták a módját az ünnepnapoknak - falun is -, így a vasárnapoknak is)

Csupán, ahogy akkor egyszerűen neveztük, "állítani" volt szabad. Természetesen összegyűjtött aprópénz is járt az "állításért, amely "munka" abból állt, hogy az eldőlt bábukat a helyükre kellett állítanunk, valamint vissza kellett dobálni a golyóbisokat. Ha jól emlékszem, a kugligolyók különböző méretűek és súlyúak voltak, a deszkákkal szegélyezett kuglipálya döngölt földből készült és két oldalára lejtett.  Ha emlékezetem nem csal, dobtak 9, 5 vagy 3 bábura is a kuglizó emberkék. A két megboldogult nagybátyám, Gyula és Jani, többekkel együtt gyakran vitték el az első helyet.

Sosem felejtem el azt az emlékekben gazdag, anyai nagyszüleimnél töltött időszakot, azokat a szilvágyi vidám arcokat, azt az utánozhatatlanul gondtalan hangulatot, amely  egy-egy, kuglizással töltött vasárnap délutánt körbeölelt.

ÜDV! BenMar

Fotó forrása: Internet

 

2020. november 28., szombat

Volt egyszer egy EXKAVÁTOR...

Volt egyszer egy EXKAVÁTOR...

Biztosan sokan emlékeztek még a ’80-as évek végén és a ’90-es években, valamint a 2000-es évek elején thrash metalt játszó zalaegerszegi együttesre, az EXKAVÁTOR nevű rock zenekarra. A formáció énekes posztján történtek változások az idők folyamán, de a felállás a 2000-es években a következőképpen nézett ki: Lahocsincsky Péter – ének; Molnár Balázs – gitár; Molnár Géza – gitár; Harmath Roland – basszus; Kajos Roland – dob.

Az együttes egyik CD-je (amelynek volt szerencsém a borítóját anno elkészíteni) az imént került a kezembe, sok régi feledhetetlen emléket, koncert élményt a felszínre hozva. Ha már az emlékek felidézése került szóba, felfedek előttetek egy titkot: anno a ’80-as évek második felének tájékán (még megboldogult gimnazista koromban), mivel az EXKAVÁTOR legénységét személyesen is nagyon jól ismertem, Kajos Roli barátom elhívott egy meghallgatásra, ugyanis éppen énekest kerestek. Azonban rá kellett sajnos jönnöm - annak ellenére, hogy Guerra Guszti bácsi egykori zenetanáromnak köszönhetően volt némi zenei előképzettségem -, nem rám szabták ezt a megtisztelő posztot. Minden esetre örök élmény maradt, mint ahogy az Apáczai ÁMK-ban és Gellénházán, az egykori MotoCross pályán adott koncertjük is.

A youtube-on – Harmath Rolinak köszönhetően - megtaláljátok néhány zeneszámukat, ha rákerestek!

Üdv! BenMar