2011. december 20., kedd

"Controll vizsgálat"

Tegnap Kaposváron jártam a leendő neurológus kezelő szakorvosomnál, Prof. Nagy Ferenc Tanár Úrnál, hogy megbeszéljem vele a további teendőket, így a DBS műtétem után több, mint 3 hónappal. Nem szeretném különösebben fényezni a tanár urat, nem is hiszem, hogy különösebben kellene, de annyit elmondanék róla dióhéjban, hogy szerintem a szakma egyik legjobbja (Kovács doktorral és a korábban említett orvosokkal egyetemben) mint szakmai tudását, mint pedig emberségét tekintve egyaránt. Ezután hozzá kell majd járnom controll vizsgálatokra, amit ugyanakkora megtiszteltetésnek érzek, mint amekkora öröm is egyben a számomra. Ami még nem mellékes, az az, hogy Kaposvár közelebb is van hozzánk, mint Pécs.
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az általános fizikai, és pszichés állapotom, ha lassan is, de azért romlani fog a közel és távoli (remélem azért ilyen is lesz) jövőben egyaránt, hiszen nem szabad elfelejteni azt a sajnálatos tényt, mi szerint a DBS műtét csupán egy a Parkinson kórral kapcsolatos terápia része, nem pedig gyógymód. Csodák márpedig e téren nincsenek! Elmúltam már 18 éves, így a csodálatos gyógyulásokról szóló mesékben sem nagyon hiszek. Egyedül abban bízhat velem együtt a DBS műtéten átesett beteg, hogy az elkövetkezendő 10 évben hatalmas lépeseket lesznek képesek megtenni az orvos és a hozzá szervesen kapcsolódó technikai tudományok. Vannak már ma is bíztató jelek, eredmények a gyógyszer kutatás terén. Ám tisztában vagyok azzal is, hogy ezek még csupán álmok. Ennek ellenére nagyon örülök, hogy volt erőm és bátorságom, még ha végső elkeseredésemben is, ahhoz a hátralévő életemet minden téren befolyásoló döntés meghozásához, amely pozitív eredményét itt érzem a fejemben, a szívem felett a testemben és az életem minden terén egyaránt.
Ha valaki netán ma megkérdezi tőlem meggyógyultam-e, az a válaszom, igen, pedig tisztában vagyok vele, hogy a gyógyulás iszonyatosan jó érzését csupán lelkileg, mintegy „virtuálisan”, vagy „érzéki csalódásként” élem át, érzem, érezhetem csak, a fentebb említett terápiás okok miatt. Ám, ha belegondolok egy műalkotás okozta katarzis sem éppen kézzelfogható és mindenki számára ugyanazt az érzést jelentő érzelem, és az álmaimból kiindulva néha jól jön, sőt kifejezetten előnyös is a hosszú távú érzéki csalódás. Meg különben is az élet legnagyobb ajándéka nem csak az egészség, hiszen ott van sok más mellett a szeretet, vagy az apró, rövid ideig tartó szépséges pillanatokból fakadó boldogság…. 
Egy a lényeg számomra, befejezni minden munkámat, megvalósítani minden tervemet amibe belekezdtem a műtétem után (gondolok itt elsősorban a fotózáson és a nagyobb lélegzetvételű írásaimra). Egyfajta sajátságos befejezett életművet szeretnék hagyatékként hátrahagyni a gyermekeim számára, ahol az életmű szó talán nem is tűnik olyan hatalmas túlzásnak, ha a szó nem feltétlen művészi mivoltát vesszük alapul. 
Bár annak megítélése, hogy képvisel-e valamilyen értéket a későbbiekben ez a sok zagyvaság, úgyis az utókor feladata lesz. Nem vagyok zseni, költő, még csak írónak vagy hatalmas tehetséggel megáldott  művészléleknek sem tartom magam, de mindezek ellenére azt érzem, hogy a túlságos, néha szélsőséges érzékenységemnek, igazságérzetemnek, az átlagosnál fejlettebb, kifinomultabb empátiámnak valamint a Parkinsonos évek élettapasztalatainak köszönhetően sokkal másabb nézőpontból van szerencsém látni a körülöttem lévő világot, mint egy átlagos életet élő embernek. Bizonyára lehetnek az önértékelésemmel kapcsolatban hiányosságok, ám ha visszatekintek az elmúlt életemre, éppen a magabiztosság volt az az emberi tulajdonság, amiből nem sikerült olyan bőségesen magamra aggatni, mint amennyit elbírt volna a lelkem. Azt meg senki sem gondolja magáról, hogy „hüje”, mert abban az esetben, ha mégis, akkor ott már komoly gondok vannak. A buta, humánusabb, diplomatikusabb mondhatnám,  viccesebb  megfogalmazással, az olyan emberek, akiknek a fejében gyakran megszűnnek az idegsejtjeik közötti kapcsolatok, amúgy is sokan vannak sajnos, ha jobban körülnézünk, pedig a születés pillanatában mindenki egyenlő, legalábbis emberi mivoltában. Amúgy sem számít mit mondanak rólam azok a birkák, csupán az számít, én  mit gondolok magamról és róluk. (Ezt nem is én találtam ki, egyszerűen sok más számomra értékes gondolat mellett, ezt is magamévá tettem)
Ezen felül csupán egy valakinek tartozik az ember elszámolni valóval, mégpedig az Istenének, ami számomra egyet jelent aa lelkiismerettel. Az Isten pedig azt gondolom nem más, a mindenki számára érthető és egyforma teremtő erővel megáldott emberi lélek, végső soron te, én, ő, mi, tehát maga az értelmes EMBER! Az utóbbi gondolatmenetet logikusan folytatva, számomra az a végkövetkeztetés is egyértelműnek látszik, miszerint aki nem tiszteli embertársait, illetve ellenük bármilyen bűnt elkövet, az az ember Isten ellen vét! 
Az is könnyen belátható a számomra, hogy egy emberként a világot megváltani senki sem képes, csupán bevállalva a nagy álmainkat egy közösség együttes ereje tudja alapjaiban megrendíteni a rosszul megépített fundamentumokon álló várakat.
Na most mondja valaki, hogy a fent leírtak túllépik a céltudatosság határait… Ha meg közben elveszíteném az élet fonalát, akkor ne mondhassa senki, ez az ember még csak meg sem próbálta erős közösséggé alakítani a hasonló gondolkodású környezetét.

A lényeg még csak most következik, hiszen amiért klaviatúrát ragadtam ismét, az az, hogy Kaposváron a kórházi controll vizsgálatom előtt, kint a váróban olyasmi történt, amit úgy érzem meg kell osztanom mással is…..  Rövid leszek.
Miközben apám és jónéhány beteg társam jelenlétében hosszú órák óta a soromra vártam, nem messze tőlem történt egy sajnálatos rosszullét. Egy fiatal hölgy szülei segítségével, visszatérve a mellékhelyiségről, éppen leülni készült, amikor hirtelen, minden előjel és vészjósló előzmény nélkül sírásban tört ki. A következő pillanatban már szinte ijesztő arckifejezéssel, teljesen megmerevedve, - szemei fennakadva - nézett a semmibe a nem olyan rég még kedvesen mosolygó leány. Valami olyasmi állapotot kell elképzelni, mint amikor egy epilepszia roham kellős közepén megállítaná valaki a filmet, kimerevítve belőle azt a kockát, amelyen az epilepsziás beteg külső megjelenésében a legfélelmetesebb állapotba kerül. (Megtudtam azt is, hogy ez az állapot fenn szokott volt állni akár 2 órán keresztül is, és elég gyakran)  A szülök arcán egyszeribe kiült az aggódás, a tehetetlen félem, és a szeretet leírhatatlan egyvelege. Közben az orvos is megérkezett, bevitték a beteget a legközelebbi üres rendelőbe.
Akkor ott a kórház alaksori folyósólyán, talán a fejlett empátiámnak köszönhetően, de megtapasztalhattam mindazt, mondom mégegyszer, kivétel nélkül mindazt az emberi érzést, amit a kívülállók érezhetnek, illetve tanúsíthatnak(meg is teszik) egy látványosan beteg társuk iránt az élet bármely területén.
Magyarul ott volt előttem a folyosón, a lelki szemeim előtt mindaz a világ kicsiben is, amely körülveszi a krónikus betegeket mindennapjaikban, odakinn a nagyvilágban. Értem ez alatt, az ott várakozó, sorban álló, vagy éppen ülő, netán segítséget tanúsító vegyes érzelmek, érzések összességét: sajnálat, közöny, felháborodás, diszkrimináció, aggódás, szeretet, rasszista gyűlölet, alaptalan és alapokon nyugvó (nyugtalan)félelem, konkrét és csak szóban felajánlott segítségnyújtás, illetve utóbbi hiánya, tehetetlenség, kétségbeesés, elutasítás, kinevetés, szakmai hozzáértés, butaság, előítéletek, remény, küzdelem….
 / ha valamit/valakit netán kifelejtettem, azt nézzék el nekem kérem, mert a könnyeivel küzdködő beteg szem köztudottan hajlamos az elfogult és homályos látásra, ebben az egyébként is torz világban…./ 

Köszönöm a figyelmet!

2011. december 8., csütörtök

Itt a gyűrű! Hol a gyűrűm! elbeszélés 3 részben







És ahogy illik:
 ez úton is szeretném megköszönni a (nem tudatos)közreműködését az alábbi üzleteknek, illetve helyszínnek!
vagy ahogy trendibb:
A történtem nem jöhett volna létre az alábbi linkek alatt fellelhető helyszínek és üzletek segítsége nélkül:




végül, de nem utolsó sorban:






"Légy jó mindhalálig!"

Azt hiszem, ahogy azt már sokan megjegyezték, tényleg nem ebben a korban kellett volna születnem…, bár ha jól belegondolok valójában mindegy, milyen dátum szerepel a nevem mellett abban a könyvben, amelyben a születések időpontját rögzítik a statiszták, jobban mondva a statisztikusok.

Statiszták? Nem is olyan nagy melléfogás talán ez a szó részemről, hiszen az emberek túlnyomó része, természetesen velem együtt, érzésem szerint csupán statiszta abban az Élet írta, Emberi sors címet viselő, rendhagyó szereposztású darabban, amelyben alapesetben mindenki a főszerepet kellene hogy játssza

Eredetileg, vagyis eredendően születéskor meg is kapja minden gyermek a főhős szerepét, aztán idővel szépen, még azt sem mondhatnám, hogy lassan, számomra érthetetlen módon átalakul a forgatókönyve ennek az „Ember tragédiájának” is csúfolható drámának, amely minden esetben halállal végződik ezen a kíméletlenül megtaposott Föld nevű színpadon.

Nem is forgatókönyvnek nevezném, hanem inkább felforgatókönyvnek. Egyébként meg az is igaz, vagy mégsem igaz, az az elcsépelt szlogen, miszerint az élet nem más, mint egy hatalmas színdarab. Ez egy érdekes párhuzam, hiszen a színházban a színészek általában mindig más karaktert kénytelenek játszani, illetve csak ritkán adatik meg a színészeknek, hogy ugyanolyan jellemmel rendelkező személy szerepét kapják meg, mint amilyennel saját maguk is rendelkeznek. Az életben is ugye köztudott, hogy az utóbbi sajnos ott sem számít trendinek, hiszen igyekszik minden ember másnak a szerepébe bújni.

Mindez egy állandósult háborúra is hajazhat, ahol a legtöbb esetben a fajfenntartásért folytatnak a felek iszonyatosan gusztustalan, egyenlőtlen háborút. A fajfenntartás is teljesen átlényegül létfenntartássá a többség küzdelmében, ami újabb erőszak forrásává válik. Sőt ez már nem is az emberi faj fenntartásáról szóló háború, hanem kisebb klikkek, családok végső soron az egyes emberek egymással vívott borzalmas háborúja, ahol nem csupán a jó testi és szellemi képességeket örökítő gének továbbvitele a lényeg, hanem kialakulófélben van meglátásom szerint egy eltorzult, korcsosult és beteg lelket örökítő anyagnak a túlsúlya is. Ezek a láthatatlan lelki tolókocsira szorult emberek az igazán veszélyesek.

Joggal merülhet fel bárkiben a kérdés, vajon miért ilyen lehangoló képet lát a színpadon az a saját magát amúgy optimistának valló ember, aki még a maradék süteményt is úgy osztja be, hogy a legvégére hagyott silányabb édesség is, mivel már más nem lévén, egyenértékűvé válik a legelőször elfogyasztott legfinomabb sütivel. Ennek az időnként rám törő pesszimista hangulatnak több oka is van.

Az egyik ilyen ok az, amit ma reggel munkába jövet láttam, illetve tapasztaltam. Történt ugyanis, éppen az autóban ültem Bence fiam társaságában egy forgalmas kereszteződés kellős közepén, amikor észrevettem, hogy közvetlenül mellettem a járdán, - éppen egy kórház irányába siető - hölgy elcsúszott a síkos talajon. Idősnek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető nőnemű embertársam testfelületének mintegy 50%-a érintkezett a sáros anyafölddel. 

Előfordul az ilyesmi csúszós reggeleken, gondoltam első pillanatban, ám mikor a következő percben még mindig teljesen egyedül, magatehetetlenül  küzdött a felállással az asszony. Azon nyomban megálltam a kereszteződésben és szóltam a fiamnak, legyen kedves szálljon ki és segítse talpra szegény hölgyet. A fiam, miután kisebb forgalmi dugó keletkezett körülöttünk, annak rendje és módja szerint elindult az elesett, pórul járt asszony felé. Ám amikor odaért, akkor már sikerült valamelyest rendbe szednie magát az „áldozatnak”. Közben, - forgalmas helyről lévén szó – rengeteg ember elviharzott a szerencsétlenül járt asszonyka mellett anélkül, hogy a segítőkészség legkisebb jele is mutatkozott volna rajtuk, sőt még valaki „jó magyar szokás szerint” meg is jegyezte: „Részeg disznó!”

Hála Istennek aztán a fiam segítségével a bajba jutott hölgy - sűrű köszönöm közepette - felállt, összeszedte magát és remélhetőleg elérte gond nélkül úti célját. A forgalom is visszarendeződött és fura érzéssel folytatódott a mi utunk is.

Talán az elmúlt napokban látott „Légy jó mindhalálig” című musical színházi előadásának soha el nem múló lelki hatása alatt, őszintén megmondom - szégyen ide vagy oda -, felnőtt férfi létemre kipottyant egy könnycsepp a szememből. Az kicsi fénylő gömböcske aztán ugyanarra a sáros, csúszós hatalmas golyóbisra zuhant, amelyről nem rég a kedves, ám rémült arcú hölgy még, - annak ellenére is, hogy nem próbált segíteni rajta a fiamon kívül  az ég világon senki  -, fel bírt kelni. A könnycseppnek már azonban nem volt ilyen szerencséjére, hiszen olyan gyorsan és láthatatlan módon magába szívta az a másik gömb alakú képződmény a Föld, mint  a tulajdonosát fogja, ha majd itt lesz az ideje, persze, ha addig el nem tapossák.

Üdv! BenMar