"Légy jó mindhalálig!"

Azt hiszem, ahogy azt már sokan megjegyezték, tényleg nem ebben a korban kellett volna születnem…, bár ha jól belegondolok valójában mindegy, milyen dátum szerepel a nevem mellett abban a könyvben, amelyben a születések időpontját rögzítik a statiszták, jobban mondva a statisztikusok.

Statiszták? Nem is olyan nagy melléfogás talán ez a szó részemről, hiszen az emberek túlnyomó része, természetesen velem együtt, érzésem szerint csupán statiszta abban az Élet írta, Emberi sors címet viselő, rendhagyó szereposztású darabban, amelyben alapesetben mindenki a főszerepet kellene hogy játssza

Eredetileg, vagyis eredendően születéskor meg is kapja minden gyermek a főhős szerepét, aztán idővel szépen, még azt sem mondhatnám, hogy lassan, számomra érthetetlen módon átalakul a forgatókönyve ennek az „Ember tragédiájának” is csúfolható drámának, amely minden esetben halállal végződik ezen a kíméletlenül megtaposott Föld nevű színpadon.

Nem is forgatókönyvnek nevezném, hanem inkább felforgatókönyvnek. Egyébként meg az is igaz, vagy mégsem igaz, az az elcsépelt szlogen, miszerint az élet nem más, mint egy hatalmas színdarab. Ez egy érdekes párhuzam, hiszen a színházban a színészek általában mindig más karaktert kénytelenek játszani, illetve csak ritkán adatik meg a színészeknek, hogy ugyanolyan jellemmel rendelkező személy szerepét kapják meg, mint amilyennel saját maguk is rendelkeznek. Az életben is ugye köztudott, hogy az utóbbi sajnos ott sem számít trendinek, hiszen igyekszik minden ember másnak a szerepébe bújni.

Mindez egy állandósult háborúra is hajazhat, ahol a legtöbb esetben a fajfenntartásért folytatnak a felek iszonyatosan gusztustalan, egyenlőtlen háborút. A fajfenntartás is teljesen átlényegül létfenntartássá a többség küzdelmében, ami újabb erőszak forrásává válik. Sőt ez már nem is az emberi faj fenntartásáról szóló háború, hanem kisebb klikkek, családok végső soron az egyes emberek egymással vívott borzalmas háborúja, ahol nem csupán a jó testi és szellemi képességeket örökítő gének továbbvitele a lényeg, hanem kialakulófélben van meglátásom szerint egy eltorzult, korcsosult és beteg lelket örökítő anyagnak a túlsúlya is. Ezek a láthatatlan lelki tolókocsira szorult emberek az igazán veszélyesek.

Joggal merülhet fel bárkiben a kérdés, vajon miért ilyen lehangoló képet lát a színpadon az a saját magát amúgy optimistának valló ember, aki még a maradék süteményt is úgy osztja be, hogy a legvégére hagyott silányabb édesség is, mivel már más nem lévén, egyenértékűvé válik a legelőször elfogyasztott legfinomabb sütivel. Ennek az időnként rám törő pesszimista hangulatnak több oka is van.

Az egyik ilyen ok az, amit ma reggel munkába jövet láttam, illetve tapasztaltam. Történt ugyanis, éppen az autóban ültem Bence fiam társaságában egy forgalmas kereszteződés kellős közepén, amikor észrevettem, hogy közvetlenül mellettem a járdán, - éppen egy kórház irányába siető - hölgy elcsúszott a síkos talajon. Idősnek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető nőnemű embertársam testfelületének mintegy 50%-a érintkezett a sáros anyafölddel. 

Előfordul az ilyesmi csúszós reggeleken, gondoltam első pillanatban, ám mikor a következő percben még mindig teljesen egyedül, magatehetetlenül  küzdött a felállással az asszony. Azon nyomban megálltam a kereszteződésben és szóltam a fiamnak, legyen kedves szálljon ki és segítse talpra szegény hölgyet. A fiam, miután kisebb forgalmi dugó keletkezett körülöttünk, annak rendje és módja szerint elindult az elesett, pórul járt asszony felé. Ám amikor odaért, akkor már sikerült valamelyest rendbe szednie magát az „áldozatnak”. Közben, - forgalmas helyről lévén szó – rengeteg ember elviharzott a szerencsétlenül járt asszonyka mellett anélkül, hogy a segítőkészség legkisebb jele is mutatkozott volna rajtuk, sőt még valaki „jó magyar szokás szerint” meg is jegyezte: „Részeg disznó!”

Hála Istennek aztán a fiam segítségével a bajba jutott hölgy - sűrű köszönöm közepette - felállt, összeszedte magát és remélhetőleg elérte gond nélkül úti célját. A forgalom is visszarendeződött és fura érzéssel folytatódott a mi utunk is.

Talán az elmúlt napokban látott „Légy jó mindhalálig” című musical színházi előadásának soha el nem múló lelki hatása alatt, őszintén megmondom - szégyen ide vagy oda -, felnőtt férfi létemre kipottyant egy könnycsepp a szememből. Az kicsi fénylő gömböcske aztán ugyanarra a sáros, csúszós hatalmas golyóbisra zuhant, amelyről nem rég a kedves, ám rémült arcú hölgy még, - annak ellenére is, hogy nem próbált segíteni rajta a fiamon kívül  az ég világon senki  -, fel bírt kelni. A könnycseppnek már azonban nem volt ilyen szerencséjére, hiszen olyan gyorsan és láthatatlan módon magába szívta az a másik gömb alakú képződmény a Föld, mint  a tulajdonosát fogja, ha majd itt lesz az ideje, persze, ha addig el nem tapossák.

Üdv! BenMar