2019. január 16., szerda

Véleményem a vadászatról


"Üdv a vadásznak! Tisztelet a vadnak!"

 
 
Igaz, hogy jómagam nem vagyok vadász - bármennyire is szerettem volna anno -, ellenben ismerek jónéhány kedves embert a közvetlen környezetemben (közülük egyikük sem lelki sérült), illetve megfordultam néhány vadászaton (hajtóként, vendégként és fotósként is) és laikusként azt gondolom, a vadászat nem a gyilkolásról vagy annak élvezetéről kell, hogy szóljon még az úgynevezett sportvadászok, hobbivadászok esetében sem. Akinél így van, ott nagy gondok vannak pszichésen és felmerül a kérdés, jó kezekben van-e a vadászfegyver. Bizton állíthatom, hogy az erdész-vadászok túlnyomó része jobban ismeri és szereti az anyatermészetet, az állatokat, az erdőt, mint bármelyikünk, akiknek az - amúgy lélekemelő - erdő-mezőjárás, a vadászat nem tartozik a mindennapi tevékenységei közé, maximum egy pihentető kirándulás erejéig. Mert ugye a vadászat sem kell, hogy minden esetben csupán a vad elejtésével kezdődjön és ugyanazzal is érjen véget. Számtalanszor előfordul, hogy egy vadászat nem jár kézzel fogható eredménnyel, sikerélménnyel; olyankor sem kell „üres kézzel” távozni, hiszen maradandó élményt nyújt a természet közelsége, a maga leírhatatlan nyugalmával és „aktív” csendjével. Nem is beszélve arról az esztétikai kincsről, amit egy végtelenül gyönyörű táj tud adni – állat és növényvilágával együtt - az arra fogékony embereknek.

Vajon milyen káosz lenne ma a mezőgazdaságban vagy egyszerűen a lakott területeken (hogy csak néhányat említsek) szakszerű erdő és vadgazdálkodás nélkül, amely utóbbi szerves, nem elhanyagolható része (a vadetetés, kármegelőzés stb. mellett) a vadállomány egyed számának és nem utolsó sorban minőségének optimalizálása, vagyis konkrétan a vadászat. Vadászni meg már a kezdetektől az ősember is vadászott és a vadász mesterség sem éppen tegnap jött a világra. Azt gondolom, a tápláléklánc vagy táplálkozási piramis sem új keletű dolog, az ember ismeretanyagában.

És ha már az ősemberről esett szó, azt gondolom, hogy a fegyver és a vadászat is eredendően a táplálkozási, a túlélési ösztönök hozadéka, tehát a természet, pontosabban az evolúció (már, ha hiszünk az evolúcióban) eredményei. A vadászat a törzsfejlődésnek, az emberi értelem kialakulásának, illetve fejlődésének köszönhetően ma már mérföldekkel a primitív ősember szintje felett jár, mind technikailag mind pedig erkölcsileg is, akárhogy próbálják visszahúzni. Az egy másik történet, hogy az alkalmassági vizsgálatok ellenére a vadászfegyverek rossz kezekbe is kerülhettek/kerülhetnek.

A vadászatról szóló, szerintem túlzásba vitt és értelmetlen, ugyanakkor parttalan vita csak az utóbbi századokban kezdődött, talán a (túl)buzgó, feltűnési viszketegségben szenvedő, álreformer állatvédők „jóvoltából” (Remélem nem bántottam meg senkit!). Akiknek ráadásul legtöbbször fogalmuk sincs a valódi vadászatról, ahol a vadász (persze itt nem az orvvadászokra gondolok) nem primitív nyereségvágyból vagy beteges élvezetből, hanem hivatástudatból végzi a dolgát. És azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az igazi vadász a vad elejtését követően minden egyes alkalommal (egy bizonyos szabályok szerint elvégzett rituálé mellett) megadja a végső tisztességet, tiszteletet az elejtett vadnak; még abban az esetben is, ha netán selejtes egyed akad puskavégre. Mindezen felül a vadásznak nem az állatkínzás lebeg a szeme előtt, miközben próbálja úgy elejteni a vadat, hogy annak kilövésével a legkisebb szenvedést okozza.

Persze most mondhatná valaki, hogy minden megszületett élőlénynek joga van az élethez, az embernek - mintegy Istenként - nincs joga ezt felülbírálni… meg az ilyenkor szokott jönni a szokásos, parttalan vitává alakuló állatvédős szöveg. Úgy érzem átesett az állatvédelem a ló túlsó oldalára. Megkérdezném, milyen alapon teszünk kivételeket az állatok élethez való jogai között? (lásd állati eredetű élelmiszerek, vagy akár egy lecsapott légy)

Tisztában vagyok azzal is, hogy ebben a bejegyzésemben semmi újat vagy olyat nem írtam, amiről ne hallottál volna, csupán a saját, laikus véleményemet próbáltam kifejteni. És természetesen tiszteletben tartom az állatvédők a bármilyen okból vegetáriánus vagy vegán életmódot folytató embertársaim véleményét is (bár, mint azt tudjuk, az ember alapvetően mindenevő).

Üdv! BenMar







2019. január 15., kedd

Verhovina


Úgy 12-13 éves kissrác lehettem; akkoriban vágyaim netovábbja, egy Verhovina kismotor - Molnár néni és Molnár bácsi helyi „Vasboltjában” - várta nagy nyugalomban, hogy valaki haza vigye.

Abba a „Vasboltba” belépve, csak arra a korszakra és boltra jellemző illat csapta -  mit csapta, szinte simogatta - meg a delikvens orrát. Azt a varázslatos "új" papír, fém, fa, műanyag, valamint ragasztó egyvelege alkotta illatorgiát soha nem tudom elfelejteni. (Hajdanán szinte minden egyes nagyobb üzlethez, kis bolthoz, sőt még a korabeli kocsmához és a könyvtárhoz is tartozott egy-egy jellegzetes, csak arra a helyre jellemző, különösen ragadós illat, amely alapján még vakon is simán megmondta a letűnt kor embere, hogy éppen melyik kereskedelmi egységben tartózkodik.)

A parányi kitérőt követően visszakanyarodnék főhősünkre, a Verhovinára. Kiskölyökként gyakran előfordult, hogy képzeletben álmaim csúcsával motoroztam: róttam a végtelen köröket a körúton. Volt úgy, a suliban az óra végét jelző csengő hangja hozott vissza a valóságba, a motorral nem rendelkező gyermekek népes táborába. Egyszerűen szólva plátói, kamasz szerelem fűzött a szovjet, egészen pontosan ukrán tűzparipához. Ha tehettem, az isis, nyári szünidőkben „diák munkával” szorgosan gyűjtögettem reá a jó magyar forintot. (Az akkori árára pontosan már nem emlékszem, de, ha minden igaz akkor, úgy két három havi átlagkeresetért már meg  lehetett kapni)

Általános iskolásként a nyári szünet túlnyomó részét a nagyszüleimnél (többnyire anyai nagyanyáméknál) töltöttem, ahova akkortájt legtöbbször édesapám nagy becsben tartott 125-ös MZ-jével érkeztünk. Azért (IS) szerettem ott, a kis fatornyos falucskában nyaralni, mert nagyapámnak a nagy motornak számító Danuvián kívül volt egy szintén rendszámos Simson Star-ja is. Utóbbival - és a mindenkori pilótával, papával - gyakran nyakunkba vettük a világot és irány a közeli Nagy-hegy vagy a kicsit távolabbi Makkosnak elnevezett szőlős hegy a maga miliőjével, a borosgazdák által kialakított borospincék – még gyerekként is lenyűgöző - utánozhatatlan hangulatával, testet--lelket gyógyító erdei levegőjével. Úgy érzem, valahol ezeknek az autentikus, jó értelemben vett perifériára szorult, kis zalai szőlős hegyeknek a révén kacsolódik össze telepatikusan és fizikálisan is az ember alkotta világ a természettel, a valóság az álmainkkal és múltunk a jelenünkkel. Hiszen a szorgos őseink kezei által felépített boros pincék egyszerre szívták be az anyatermészet tiszta, valamint az izzadság szagú, pihenésre vágyó falu levegőjét.

Némileg enyhítve végtelen motorozási vágyam - jogosítványom nem lévén és mivel kisgyerekként be sem rúghattam a mocit -, azt találtam ki, hogy feltolom a Simót a közeli, megközelítőleg 1 km-es emelkedőn, majd a nyergébe pattanva legurulok vele a hosszú lejtőn. Az érzés, még a századik alkalom után is - leszámítva a motor zümmögésének aligha elhanyagolható hiányát - leírhatatlan, szabadság illatú volt…. (Aztán persze később megengedte nagyapám a „berúgást is”.)

A bordó Verhovina meg csak várt, és egyre csak várt, míg nem egy szép őszi napon, szertefoszlatva álmaimat, „randa” zöld Romet vette át benzin szagú helyét. Így sajnos, mint annyi más az életemben, ez az álmom is megrekedt a vágyódás szintjén és először 25 éves koromban mondhattam magam – igaz, akkor is csupán nagyon rövid időre - segédmotorkerékpár tulajdonosnak, egy Mini Riga gazdájaként.

Az álmok viszont jó társként nem hagytak el (mint azt a közhely is tartja: az álmokat nem lehet elvenni az embertől, az emberi lelket képtelenség börtönbe zárni), sőt sokasodtak; csupán a tárgyuk változott/változik az életem során. Ha leltároznom kellene, akkor találnék köztük beteljesült, beteljesületlen és mára már sajnos beteljesülhetetlen álmot is…..

Ennyi! Innyi! Jóberúgnyi! Aszt hömbölögnyi!

Üdv!  BenMar


2019. január 13., vasárnap

Érintett laikusként a Parkinson-kór gyógyszeres terápiájáról


Ha jók az ismereteim e téren – ha nem akkor valaki majd helyreigazít -, Parkinson kór esetén, a műtéti eljárások (DBS és Duopumpa) mellett számos gyógyszeres terápia található a palettán. Nem szakavatott szakemberként (habár nem kimondottan „outsiderként” azt gondolom, hogy alapjában véve, a teljesség igénye nélkül, nagyvonalakban - a hatásukat és összetételüket tekintve - 3 féle gyógyszer létezik, amelyeket általában a beteg aktuális állapotához és a betegség lefolyásának szakaszaihoz igazítva, egymással kombinálva alkalmazzák:

1, Levodopát, (a dopamin előanyaga) tartalmazó szerek (Madopar, Levodopa, Stalevo, Trilegan, stb).... Ezekből a gyógyszerekből léteznek régebbi és – a gyógyszeripar fejlődésével - újabb gyógyszerek is kerülnek a piacra.  (Tudomásom szerint a Madopar a régebbiek, úgymond az elavultabbak közé tartozik.) Ezen gyógyszerek hosszútávú mellékhatása tulajdonképpen, néhányat leszámítva (pl a túlmozgás és egyéb pszichés zavarok), ugyanolyan tüneteket produkál, mint maga az alapbtegség, a Parkinson kór.

2. Dopamin agonista szerek, amelyek elméletileg arra hivatottak, hogy utánozzák a dopamin hatását, levodopa tartalom nélkül (Mirapexin, Pramipexol, Ropinirol, Requip, Rotigotin stb…) A dopainagonista gyógyszereket elsősorban a Parkinson korai szakaszában alaklmazzák. Ezek a gyógyszerek viszont, a hányinger mellett, gyakran produkálnak súlyos pszichés mellékhatásokat (szerencsejáték függőség, hyperszexualitás, egyéb kényszeres viselkedések). A dopaminagonisták, a levodopa tartalmú gyógyszerekhez hasonlóan az esetek túlnyomó részében csökkentik a vérnyomást.

3, A dopamin felszívódását, időbeni jobb eloszlását segítő, a mozgásteljesítményt fokozó szerek. (Azylect, Pk Mertz, Jumex, stb)

/Ezekből a gyógyszerekből mindössze a Madoparral (vízben oldható), Stalevoval, Levodopával, Requippel (forgalomból már kivonva), Mirapexinnel, Azylecttel és PK mertzel és ezen szerek mellékhatásaival van személyes tapasztalatom. 2011-ben DBS műtéten estem át, amely terápia (nem gyógymód!) szinte minimálisra visszaszorította a gyógyszeradagomat. /

Azt sem szabad elfelejteni, hogy minden egyes Parkinson kóros eset más és más, ezért minden egyes eset egyénileg beállított, úgymond testreszabott terápiás módot igényel. Azt gondolom, annak eldöntése pedig, hogy az elérhető terápiák közül (legyen szó gyógyszeres vagy műtéti terápiáról) melyik alkalmazása hozza ki a legtöbbet a betegség tüneteinek enyhítéséből, az alapesetben egyedül és kizárólagosan a hozzáértő, neurológus kezelő doktor dolga. Tehát első és legfontosabb dolog Parkinson kór esetén (IS) a megfelelően hozzáértő neurológus szakorvos kiválasztása.

A gyógyszerek hatóanyagaiból és a komoly mellékhatásokból kiindulva, nem ajánlom senkinek sem az otthoni, kontroll nélküli gyógyszertitrálást, mint ahogy az sem marad következmények nélkül, ha netán valaki máról holnapra teljesen elhagyja a már jóideje szedett antiparkinsonos gyógyszerek bevételét!

Persze ez nem egy doktor, hanem csupán egy Parkinson kórral 15 éve személyesen érintett, laikus beteg véleménye, a sok közül; éppen ezért ne vegyétek megdönthetetlen etalonnak!

Üdv! BenMar