2021. szeptember 22., szerda

Őszi mese

Őszi mese

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás tengeren is túl, az üveghegyen is túl, ott ahol a kurta farkú kismalac is túr, még azon is túl (röviden qrva messze) élt egyszer egy Ősz öregember.

Ez az öreg Ősz, festőművész lévén, egész nap megállás nélkül (kajálnia vagy szükségleteit elvégeznie sem kellett, hiszen mesebeli lény volt) csak festegetett édesanyja a természet építette műtermében. Egyre másra készültek a realista, szürrealista stílusú gyönyörűbbnél gyönyörűbb tájképek. (Az öreg nagyritkán - stikában azért, hogy anyja meg ne tudja - vállalt portréképeket, aktokat is.)

Testvérbátyja, Tél apó az északi-szélfogatán gyakran eljött a festőhöz, hogy elvigye az elkészült műveket, amelyek nagy része a közeli fekete-lélek-piacon a földi emberek emlékezetében végezte be sorsát. (Tél apónak viszont volt egy titkos, káros szenvedélye: a szerencsejáték, azon belül is az „Itt a Piroska, hol a Hófehérke” játékot játszotta a legszívesebben. (Ne kérdezzétek gyerekek, hogy mi volt az említett, kicsi fekete lelkek vezette szerencsejáték lényege, elégedjetek meg annyival, hogy nagy tétek forogtak kockán és nem vehettek részt 18 éven aluliak – legalábbis papíron nem.)

Persze, mint ahogy a nagy könyvben meg vagyon írva, szokása szerint a Tél (főképp húga, a Tavasz tündér ellen) mindig veszített. Ha mást nem is, az eszméletét biztosan, amikor az öccse, az öreg Ősz jól pofán verte a hatalmas buktái miatt; de aztán rögtön meg is bocsátott a rossz útra tévedt bátyjának, mivel (már az elején említettem) a mesehőseimnek a létfenntartás nem volt létszükséglet, éppen e miatt anyagi javakra sem vágytak. Ám Tél apó legutóbbi befagyott kékfoltját mégsem a testvérbátyjától, hanem a mindig csendes Éj szakitól szerezte, akivel ugyanabba a lányba voltak szerelmesek. Ezt a leányzót Mag (l)ány-nak hívták.

No de kedves gyerekek, visszakanyarodva a történetünkhöz: egy tüneményes reggelen, (ha korrekt akarok lenni) egészen pontosan pirkadatkor, erőtlen szellők szárnyán megjelent az öreg Ősz műtermének hátsó bejáratának küszöbén, másik testvére a forró Nyár, aki láthatólag gyengélkedett, kicsit sántított és nagyon köhögött is talán. Főhősünk kissé meglepődött, hiszen – születési sorban a második – testvére a Nyár nem oly régen, szinte köszönés nélkül, hirtelen távozott.(Ilyen COVID-os időszakban persze nem szabad azon csodálkozni, hogy a mesehősöket - a földi halandókhoz hasonlóan – érinti a pandémia, és azon a sajnálatos tényen se lepődjön meg senki, hogy néhányan – a földi halandók közül, velem együtt – néha eltávoznak a mesevilágba.)

A Nyár (annak ellenére, hogy sokan szerelemmel vágytak a közelségére) hívatlanul belépve a természet hátsó ajtaján, mintegy köszönés gyanánt, egy hatalmasat tüsszentett. Ősz mester a kobakját vakargatva, homlokát ráncolgatva éppen egy tájkép festésén dolgozgatott, és közben azon törögette hófehér buksiját, hogy milyen színek kerüljenek a remekműre. A „happcit” meghallva ijedten ugrott fel a székéből, miközben fejét beverte a festékes dobozok tárolására használt (IKEA-ban vásárolt, mint általában a többi bútora is) falipolcot, amelyről a szerencsétlen balesettel egy időben száraz falevélként, nagy vigyorgás közepett potyogtak le a festékes tégelyek. Mindeközben a gyengécske Nyár (akit fiatal kora ellenére vénasszonynak is szólítottak) is rákezdett a hahotára és a kárörvendő röhögés könnyeitől (és az új COVID19 vírus mutánsának tüneteitől) már alig látott.

A festékektől tarkára – piros, sárga, vörös, barna színűre - változott Ősz mérgében földre dobta a vásznat: „Ez a munkám talán még egy évet várhat!” - mondta halkan, és kiáltott egy merészet: „Borítsuk rá a saját képemre az egészet!!!

Kedves gyerekek, most már hivatalosan is tudjátok miért ilyen színesen tarka az őszünk… Itt a vége, fuss el véle!

Ennyi! Innyi! Jóberúgnyi aszt hömbölögnyi!

Üdv! BenMar / Bazsó


 

2021. szeptember 20., hétfő

Múltidéző séta

Múltidéző

Az elmúlt, napsütötte vasárnapon, szokásos sétámat téve a körúton (az Olajbányász körúton) sikerült beszippantanom "rég elfeledett" őszi, diák-évek illatát. (Megjegyzem, számomra meglepő, egyben örömteli pillanat volt az illat vagy szag érzékelése, hiszen a Parkinson egyik korai tünete a szaglás elvesztése.)

A tüneményes múltra emlékeztető, izgalommal teli, szeptemberi iskolakezdés érzése egészen a tüdőmig majd a szívkamráimon keresztül a legkisebb sejtjeimig hatolt; és a platánfák levélhullástól meggyérült lombkoronáján beszűrődő napfénnyel kézen fogva, könnyeimmel megküzdve járta át az egész testem.

Ismét fiatalnak és egészségesnek éreztem magam… Imádom az ilyen fiatalkoromat, gimnazista időket megidéző spontán pillanatokat, melyeket előidézhet akár egy illat, egy fénykép, egy ismerős arc, hely, akár egy dallam, vagy akár egy déjà vu-ként megélt élethelyzet is, és melyeket Lélek-Isten ajándékának, végső soron kisebb csodáknak tekintek... 

Üdv! BenMar / Bazsó