2016. október 31., hétfő

2016. november 1.



Mint annyi jóérzésű ember teszi ezt ilyenkor, mi is kimentünk a temető(k)be, hogy mécsest gyújtsunk elhunyt szeretteink emlékére. A sírhalmoknál elidőzve - a gyász okozta hiányérzet mellett - annyi minden más kavargott a fejemben:

Hogy csak néhányat említsek a sok közül. A szilvágyi temetőből – ahol, több egykori ismerős falubeli mellett, nagyszüleim, dédszüleim és fiatalon elhunyt Gyula nagybátyám is örök nyugovóra lelt - napfényes kilátás nyílt a szomszédos dombokra, erdőkre, utakra. A Homoki hegy alatt szaladó kis fürge földutat és az előbbit hosszasan szegélyező szederbokrok alkotta „csepőtés gyepűt”, valamint az egykor szintén ezen utat beárnyékoló, de már sajnos a régen meghalt szelídgesztenye erdő helyét; vagy ellenkező oldalon a temető mellett már oly régóta bandukoló, hajdan volt TSZ tehénistállóktól induló, több leágazású, Nagy hegy végállomású „szekérutat” elnézve ismét eszembe jutottak letűnt gyermekkorom felhőtlen, gondtalan, „paradicsomi” nyarai! 

Útban Zalabaksa, Jancsi bátyám felé, Pórszombaton pedig az Ady utcában autózva (ha arra járok, mindig ezen az úton megyek keresztül), az apai nagyszülők egykori házát elnézve a szívem könnyeket facsart a szemembe. De talán a hiány, az emlékezés könnye ilyenkor, halottak napja táján még egy férfi szeméből is megengedett….

(Akaratlanul is belém nyilal egy kérdés. Vajon azokban az emberekben milyen emlékrögök maradnak meg, akik fiatalon a számítógép mellett nőnek fel?)

Úgy érzem, szerencsés vagyok! Hosszasan sorolhatnám azokat az emlékeket, melyeket rám hagyott szűkebb hazám: az otthonomnak is nevezett, ezerarcú zalai táj, valamint örökül hagytak az általam is tisztelt, nagyrabecsült, eltávozott ismerősök, és szeretett családtagok.

Az „ünnepi alkalom” eszembe juttatja egyik barátom Varga Tamás által mondottak:
„Legtanulságosabb az volt, mikor jó pár éve finoman számon kértem egy jó barátomat, felesége temetésén, mert a ceremónia igencsak egyszerűre sikeredett. Mosolyogva csak annyit mondott. Tamás, amíg élt, mindent megadtam neki, minden pillanatban, maximálisan és ez a legfontosabb.”
 
Tehát ne szerettünk temetési szertartása, sírhelye legyen pompában fürdő, csilli-villi virágos, hanem amíg él, addig adjunk meg neki minden tőlünk telhetőt, mert csak ez utóbbi, ami igazán számít!

Azt gondolom, ide kívánkozik az alábbi vers egyik általam kedvelt (szintén elhunyt) evangélikus pap-költő,  tollából:

Kutas Kálmán: HALÁL

Nem akkor halsz meg, ha végsőt lehel
ajkad s elszárnyal lelked hangtalan;
ha, kit szerettél, sírva zengi el
búját s magába roskad társtalan;

nem akkor halsz, ha gyászkar énekel,
kihűlt szívedre omlik már a hant,
s nem száll többé eszméd az égre fel
és fényes elméd porrá lett alant…

Sírodhoz ha többé nem lépeget,
ki gyászolt s hozzá többé nem talál
késő utód – és hantod szétesett –

fölötte nyáj füvet legelve jár –
nem őrzi senkisem emlékedet –
s neved nem él már: ez, ez a halál!

Végül, hogy Márai Sándor se maradjon ki:

„ A halál nem a legrosszabb, ami halandóval történhet, nem, a halál egyáltalán nem „rossz”: a halál semmilyen. Haljunk meg, ha kell, emberi módon, tehát méltósággal és kapkodás, sivalkodás nélkül. De éljünk is, amíg lehet, emberi módon,..” 

Ezzel a bejegyzéssel (a korhoz idomulva virtuális emlékmécsessel) - tiszteletem és szeretetem jeléül – kívánok megemlékezni azokról az elhunyt családtagjaimról, rokonaimról, barátaimról, és ismerőseimről, akiknek a sírhalmánál sajnos nem tudtam gyertyát gyújtani…. Isten adja, hogy békében és nyugalomban aludhassák örök álmukat!