Facebook: "Itt a véle fuss el vége..."

a vége…

egy utolsó dal... egy szó, egy utolsó rímes mondat
ezt még a papírra vésem
aztán eldobom rég kicsorbult késem
leteszem végleg a tollat

búcsúzni sohasem jó, de érzem... ma kell, nem holnap
hisz most a végére értem
az útnak, amitől féltem... tovább nem
megyek, akkor sem ha tolnak...

voltam tó... sebes folyó, rajzoltam Napot és Holdat
néha a jó Istent kértem
hogy segítsen, és őszintén reméltem
az ördög közbe nem szólhat

jött egy vihar... borzasztó... ő élvezte, hogy tarolhat
megcsapolta magyar vérem,
és megcsalt hazug reményem keményen
mélyre szántotta arcomat

homlokomon a fájó, élet rajzolta lenyomat...
ezt még a papírra vésem
aztán eldobom rég kicsorbult késem
leteszem végleg a tollat...

Szabó Balázs

Kedves Barátaim!

Az utóbbi pár esztendőben a körülöttem lévő vegyes érzelmekkel teli világgal kapcsolatban annyi minden, legfőképpen rossz érzés felgyülemlett, kavargott bennem, hogy ebben az ambivalens kavalkádban nem is tudom, hol kezdjem. Illetve tudom, hiszen most nem a kezdetekről, hanem a befejezésről van szó. 

Az elköszönésről, a búcsúról, kinek-kinek, ahogy jobban tetszik, de semmiképpen sem a sumák, álarcban rám vadászó hiénák és keselyűk elöli megfutamodásról. Egyszerűen belefáradtam az értelmetlen harcba, a gyakori „szájkaratéba”. Nem véletlenül írtam harcot, ugyanis harcot lehet ellenem nyerni, de üzenem az ellenségeimnek, a háború vége még kétesélyes! Helyesebben három, mert a képzeletbeli sakkjátszma magában hordozza a döntetlen, a megbékélés lehetőségét is. Amire egyébként azt kell mondjam, körülnézve a világban nem sok esélyt látok.

Az is megeshet, hogy az ellenség felemlítése okán most valaki összeesküvés elméletszövögetéssel vádol. Ha így jobban érzi magát, hát legyen! Amúgy is populistának, anti(politikai)elitistának tartom magam a szó számomra egészséges értelmében.

Azt gondolom, az élet nem más, mint a születésünk pillanatában a magunk Istenével megkötetett üzlet, amely nyereségessé tételéhez, mint olyan, nem feltétlenül szükségeltetik az, hogy mindenki szeressen.

Úgy érzem 2011. szeptember 8. óta egy korszak ismét lezárult az életemben, amely időszak ismét nagyon sok mindenre megtanított; és ami mellett – jó vagy rossz szokásomhoz híven - nem tudok most sem elmenni pár írott szó nélkül.

Hogy kinek szólnak e szavak? Természetesen mindenkinek, aki elolvassa; és ha valaki netán a sorok között magára ismerne? Tudjátok, mint ahogy az más írásaimnál szokás, csak a szerencsétlen véletlen műve!

A 2011-es dátum azért meghatározó az életemben, mert a DBS műtéttel akkor kaptam az élettől egy második esélyt, valamint akkoriban kezdtem felfedezni a számomra addig ismeretlen a facebookos, blogírásos világ lehetőségeit is, amelyekről egészen a mai napig azt gondoltam, hogy némely formában hasznos időtöltés. Helyesebben az utóbbit a célirányos blogírást az úgynevezett „internetes fórum” jellege miatt sokkal többre tartom, mint a „chat szobára” emlékeztető facebookot, ahol boldog és boldogtalan, ismerős és ismeretlen, kulturált és kulturtoprongy, nevesített és anonim – hosszan folytathatnám a sort - emberke ontja a betűket a nap 25’ órájában.

Belátom, igaza volt az egyik fotós barátomnak, aki nem régiben azt mondta, a facebook alapjában véve másra nem alkalmas, mint, hogy a személyes világunkat, adatainkat az illetéktelen nagyközönség elé is tárjuk. És annak az emberkének is igaza volt, aki felhívta a figyelmet arra, hogy bármilyen meglepő is, de az internet már csak ilyen: írunk valamit, és erre ha tetszik, ha nem mások így vagy úgy, de reagálnak. Ehhez csupán annyit fűznék hozzá: a facebook, valamint minden más hasonlóan működő közösségi oldal „civil” felhasználói döntő többségben aranybányának számítanak többek mellett a pszichológusok, pszichiáterek számára is.

Mert ugye én naiv láma, hittem abban, hogy az anonim, vagy álnéven regisztrált facebookos felhasználók, ismeretlen, arc nélküli, erkölcstelen pocskondiázók, konfliktust keltő, rosszindulatú háttérfigurák, „Trollok” a „Big Brother”-ök kora idővel lejár, és az értelmesnek tűnő, egymást segítő dolgok kerülnek majd helyettük előtérbe. Azonban a számos negatív tapasztalat után a napokban végleg rádöbbentem arra, hogy minden rossz, ami a facebookhoz vagy az internethez kapcsolható még mindig az aranykorát éli. 

Most sorolhatnám a vélt vagy valós sérelmeket oda-vissza, amelyek folyton lelökdösik az embert a felfokozott érzelmektől és személyeskedéstől mentes értelmes párbeszédnek, vitának nevezett szűk, ám mégis biztonságosan járható hídról, amely a konfliktust köti össze a megbékélés partjával. Hosszasan lehetne elmélkedni arról is, hogy az emberek nagy részét miért az érzelmeik és miért nem az értelmük (feltéve ha van ilyen) vezérlik ellentétes nézőpontjaik ütköztetésénél. Folyton azon töprengek, vajon mi lehet az oka annak, hogy egyes emberekben, felületes ismeretségünk ellenére ellenszenvet váltok ki? A hiba az én készülékemben leledzik? Van valami irritáló bennem, vagy csupán szimpla rosszindulat és irigység váltja ki az emberekből a felém tanúsított negatív előjelű reakciókat?

Tudom, akárhogy is igyekszem, messze nem vagyok etalon az élet egyetlen területén sem, és talán jogos támadási felület is akad szép számmal rajtam, de azt az egyet biztosan tudom, manapság az emberi, barátinak nevezett kapcsolatok zömét személyes érdekeken alapuló erős „rabláncok” tartják össze, és ha nem vigyázunk kellőképpen, akkor könnyen a rossz ösvényre rángathatnak bennünket. Ráadásul mindezt egy hatalmas közönynek nevezett légüres tér is tetézi.

Azt gondolom 2011-óta megpróbáltam minden megnyilvánulásom során mindenkinek – ismerősnek és ismeretlennek egyaránt - megadni a neki kijáró tiszteletet. Ám anno a sport megtanított többek között arra az alapszabályra is, hogy a siker érdekében mindig az ellenfél stílusához kell alakítani a játékunkat, de nem lehet minden más egyebet felülíró célunk a minden áron való sportszerűtlen győzelem sem!

Tisztában vagyok azzal is, hogy a számítógépbe, az internetre írt betűk, feltöltött képek a „Delete” ellenére is kitörölhetetlenül beégnek a winchesterekbe, akár az emlékeink az agysejtjeinkbe. Függetlenül attól emlékszünk-e rájuk, vagy sem…

Egyúttal elnézést szeretnék kérni mindazoktól az általam is nagyra becsült emberektől, akiket a jó szándékot szem előtt tartva valamivel mégis megbántottam! / Elszámolással meg amúgy is kizárólag csakis a lelkiismeretemnek tartozom!

„Csak a lelkiismeret lehet bírád, hóhérod vagy pártfogód, senki más! Ha írsz, csak a lelkiismeretnek tartozol számadással, senki másnak. Mindegy, mit várnak tőled, mindegy az is, mivel büntetnek, ha nem azt adod nekik, amit remélnek tőled, vagy amit hallani szeretnek! A börtön és a szégyen, a pellengér és a meghurcoltatás, a hamis vád és a nyelvelő megalázás, a szegénység és a nyomorúság, mindez nem érint igazán. Csak lelkiismereted tud büntetni, csak ez a titkos hang mondhatja: ,,Vétkeztél." Vagy: ,,Jól van." A többi köd, füst, semmiség.” /Márai Sándor/

Visszakanyarodva az írás elejéhez, akarom írni a végéhez, annyit szeretnék leírni az utolsó szó jogán: Tisztelt Bíróság a sok-sok negatív megtapasztalásomra, valamint az amúgy elkerülhető inzultusokra és a facebook teremtette plusz támadási felületre hivatkozva, ezennel ünnepélyesen, visszavonhatatlanul és végérvényesen lezárom a "facebookos életemet"; és az így felszabadult óráimat pedig fenntartom  egy hozzám közelebb álló kisebb közösség a családom számára.

„Néha azt hiszem, a szeretetre várok. Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség: aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné. Közben már megtudtam, hogy szeretet kapni nem lehet; mindig csak adni kell, ez a módja. Megtudtam azt is, hogy semmi sem nehezebb, mint a szeretetet kifejezni. A költőknek nem sikerült, soha, a költőknek, akik az érzelmek és indulatok minden árnyalatát rögzíteni tudják szavaikban. A szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek, nincs hőfoka, mint a szerelemnek. Tartalmát nem lehet szavakban közölni; ha kimondják, már hazugság. A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben, vagy a levegőben. Szerves lény talán nem is élhet másképp, csak a hőben, a fényben, a levegőben és a szeretetben.” /Márai Sándor/

Ennyi! Innyi! Jóberúgnyi! Hömbölögnyi! 

Ideggyógyászati Szemle - 2013;66(11-12)

Ollózva egy nem régiben megjelent Elit Med-es cikkből:
 
KEZELÉSI LEHETÔSÉGEK A PARKINSON-KÓR
ELÔREHALADOTT STÁDIUMÁBAN
TAKÁTS Annamária, NAGY Helga, RADICS Péter, TÓTH Adrián, TAMÁS Gertrúd
Semmelweis Egyetem, Neurológiai Klinika, Budapest

"A Parkinson-kór lefolyása során elkülöníthető a betegség
elôrehaladott és késôi stádiuma. Az elôbbi szakaszban a
levodopakezelés jelentôsen javítja a betegek motoros tüneteit,
azonban a kezelés szövôdményei, elsôsorban a motoros
fluktuáció és a dyskinesiák nehezítik a betegek gondozását.
A késôi stádiumban levodopára nem reagáló motoros tünetek,
kínzó nem motoros tünetek, dementia, pszichotikus tünetek
jelennek meg, a betegek gyakran intézeti ellátást igényelnek.
Az elôrehaladott stádiumban mûszeres, „device-aided” kezelési
lehetôségek állnak rendelkezésre, melyek alkalmazásával
jobban javítható a betegek életminôsége, mint a legjobb
per os terápiával. Ezek az apomorfinpumpa, a
levodopa carbidopa intestinalis gél és a mély agyi stimuláció.
A terápiás terv felállításánál fontos szempont „a
megfelelô terápia, a megfelelô betegnek, a megfelelô
idôben” elv alkalmazása."

"A degeneratív idegrendszeri betegségek száma az
egész világon, így Európában is drámaian növekszik.
Az Európai Agytanács (European Brain
Council) felmérése alapján Európa 28 országának
(az Európai Unió, valamint Izland, Norvégia és
Svájc) mintegy 466 millió lakosa közül 127 millióan
– a lakosság több mint egynegyede! – szenvednek
legalább egy központi idegrendszeri betegségben.
Ezen betegségek éves költsége 386 billió eurot,
ami 829 euro-t jelent egy európai lakosra számítva.
A Parkinson-kór mint a második leggyakoribb
degeneratív idegrendszeri betegség (az Alzheimerkór
az elsô) jelentôsége nemcsak egészségügyi,
hanem szociális, társadalmi és gazdasági szempontból
is rendkívül nagy. A betegség gyakorisága ma
már 200–400/100 000 lakos. Európában jelenleg
1 200 000 Parkinson-beteget tartanak nyilván,
2040-re ennek a kétszeresével számolnak1.
A Parkinson-kór oka ismeretlen. Genetikai és
környezeti tényezôk együtt tehetôk felelôssé a kialakulásáért.
Az agyban a substantia nigrában és
más agytörzsi idegsejtcsoportokban zárványok,
Lewy-testek mutathatók ki."

A teljes cikk itt található:

http://www.elitmed.hu/kiadvanyaink/ideggyogyaszati_szemle/kezelesi_lehetosegek_a_parkinson_kor_elorehaladott_stadiumaban_11719/

Egy kis érdekesség Michael J. Fox Alapítványának oldaláról

 A diszkinéziát, vagyis az akaratlan mozgásokat, túlmozgásokat gyakran a Parkinson kór egyik tünetének tekintik, de valójában ez a Parkinson gyógyszeres (levodopa, dopamin agonisták) kezelésének egyik mellékhatása. Sok páciens olyan legyengítőnek találja a diszkinéziát, mint magát a betegséget.

(A mozgással kapcsolatos korai klinikai tünetek közül a disztónia, vagyis a mozgáskoordinációs zavar többek mellett az, ami jellemzően a Parkinson kór egyik elő jele.)

A MJFF elérte ezt a mérföldkövet, amikor résztvevőket keresett a diszkinézia kezeléséhez. A diszkinézia akaratlan mozgás, ami a dopamin gyógyszer (levodopa) hosszútávú szedésének a mellékhatása. Jelenleg a legjobb gyógyszer a diszkinézia kezelésére az amantadin. Egy nemrég preklinikai modelleken végzett tanulmányból kiderül, hogy egy könnyen elérhető gyógyszer, a topiramate, az amantadinnal keverve hozzájárult a diszkinézia kezelhetőségéhez. Valójában a topiramate és az amantadine kombinációja hasznosabbnak bizonyult, mint ezek külön-külön, a mellékhatásukat is figyelembe véve.

(A fordításért köszönettel tartozom Fekete Nellinek!)

https://www.michaeljfox.org/foundation/news-detail.php?study-enrolling-to-test-combination-of-topiramate-and-amantadine-in-treating-dyskinesia&utm_source=social&utm_medium=facebook&utm_content=researchnews&utm_campaign=clinicaltrial&s_src=clinicaltrial&s_subsrc=facebook

Félembernyi Bogyó...

Érdekességképpen megosztanék veletek egy - táplálkozási grafikonok ihlette – becsült kimutatást az általam közel 10 év alatt elfogyasztott/megzabált anti-Parkinsonos gyógyszerek mennyiségéről:

Összes mennyiség csak és kizárólag az antagonista és a levodopát tartalmazó gyógykészítményekből: kb. 50-60 kg

Csak ezekre a típusú gyógyszerekre ez idáig elköltött kisebb fajta vagyon: Kb. 550-600 000 ft.

Bajeg! Ez van!

 Ennyi! Innyi! Jóberúgnyi oszt hömbölögnyi! :D

"Vissza a jövőbe!" - Parkinson kór vs. munkahely

http://www.varoszoba.hu/show/2013/11/10/parkinson_kor_vs_munkahely

Eredeti poszt: Parkinson kór vs. munkahely

"Jó reggelt Mindenkinek!

 

Szeretném megkérdezni a véleményeteket, a parkinson kór és a munkahely, illetve munkatársak egymáshoz való viszonyáról. Az Én munkahelyemen kevesen tudják - csak a legkedvesebb kollegáim és a közvetlen főnököm -  hogy parkinson kóros vagyok. Nem a szégyen tart vissza attól, hogy másnak is elmondjam csak a munkahelyemet féltem. Az igazság az,  akik régebb óta ismernek, látják, hogy nem kerek valami, de legalábbis eddig még nem tették szóvá. Nem akarok dicsekedni a betegségemmel, de aki rákérdez annak szívem szerint elmondanám. Nekem nincsen tremorom (remélem nem is lesz) de a mozgás lassulását sokan észreveszik.

 

Kedves sorstársak nektek már volt ilyen vagy ehhez hasonló problémátok?

 

Abban is érdekel a véleményetek, hogy ha új munkahelyre mennék (nem önszántamból) ott megmondjam a betegségem vagy ne?

 

Ha van tapasztalatotok, véleményetek kérlek írjatok.

 

Köszönöm: Szi72"

 

 

A válaszom (kommentem):

 

Kedves Szi72!

 

Anno a munkahelyemmel kapcsolatban nálam egyszerű volt a helyzet. Amint kiderült 2004-ben a főnököm előtt a betegségem - ugyanis nem titkoltam el -, a góré nem csinált különösebb gondot magának belőle: diplomatikusan kirúgott. :( Tanulva az előzőekből, éppen ezért a következő melóhelyeimen már a felvételi meghallgatások alkalmával eltitkoltam a Pk.-t, egészen addig, amíg rá nem jöttek (jellemzően legelőször az üzemorvos), hogy valami nem a rajz szerint van a mozgásomban (tremor tekintetében szintén zenész :D ).

 

A történethez hozzátartozik, hogy 1997- óta területi képviselőként (SLEP túrában) kerestem a család kenyérre valóját, tehát havi szinten 4-5000 km-t kellett többnyire kisteherautóval levezetnem; nem is beszélve az említett munkához szorosan kapcsolódó raktári teendőkről, amibe természetesen a kemény fizikai munka is beletartozott (Élelmiszer kereskedelmi cégek: Pepsico, Delforg, Novaco Lay's, Győri keksz, valamint Szerencsejáték szervező cégek stb. stb.) Többek között, amiért korrektül megfizették, szerettem az üzletkötői munkát.

 

A végkifejlet aztán minden esetben ugyanaz a dráma lett, mint 2004-ben, vagyis repültem. Persze a felmondás oka szokás szerint sohasem a Pk.-om volt... Miután több melóhelyen is hosszabb, rövidebb ideig „szerencsét próbáltam” 2007-ben aztán az utolsó, még "egészségesen" eltöltött munkahelyemen már megelőztem a munkáltatómat és én mondtam fel saját magam, amit aztán még ugyanebben az esztendőben a leszázalékolásom követett (sajnos!)

 

Azóta nem csupán a Pk.-al küzdök, hanem kezdetben évenként, később 3 évenként az azóta többször is megváltozott "rokkantosítási" törvények megalkotóival és a szájbatekert nyugdíjbiztosítóval is.

 

Jelenleg - közel már 4 esztendeje - nem rehabilitálható, megváltozott munkaképességű humanoid robotként (2011-ben DBS műtét) napi 4 órában iskolatitkári munkát látok el egy halmozottan sérült gyermekekkel foglalkozó gyógypedagógia intézményben, a 2007- et követő átmeneti időszakban megszerzett szakképesítésemnek köszönhetően rendszerinformatikusként. Ahol természetesen már nem kellett és a mai napig nem kell eltitkolnom a betegségemet, amit lassan 10 év betegséggel a hátam mögött és az agyi pacemakeremmel természetesen már el sem tudnék.

 

Halkan jegyzem csak meg, - magunk között maradjon - annak ellenére, hogy sohasem vártem el, vagy kértem pozitív diszkriminációt, azzal kell, szembesüljek: néha a jelenlegi főnököm sem minden esetben veszi figyelembe a Pk. tüneteiből eredő "korlátozó tényezőimet", amelyeket egyébként a legutóbbi 3 évre kiadott orvosi (rehabilitációs) bizottság által írásba foglalt alkalmazhatósági szakvélemény is tartalmaz. :(

 

Amiért eredetileg klaviatúrát ragadtam, az az volt, hogy fenti poszt témájához kapcsolódóan ajánljam neked (és minden sorstársamnak, aki még esetleg nem olvasta) az ismert színész Michael J. Fox 2002-ben megjelent "Szerencsés Ember" című, nem éppen korszakalkotó színvonalon megírt önéletrajzi könyvét (de azt gondolom nem is a formailag igényes műalkotás volt Michael elsődleges célja), amely nekem anno rengeteg erőt adott a folytatáshoz a Pk. elleni háborúban.

 

Annyira hálás voltam a lélekerősítő, bátorító szavakért, hogy levélben köszöntem meg a "Vissza a jövőbe" című filmtrilógia (sci-fi komédia) főhősének. (A válaszlevél egyébként az USA-ból 2004-ben 1 hét alatt meg is érkezett, ami akkoriban bőven túlszárnyalta a Magyar Posta belföldi postafordultát. :) )

 

Legvégül, Misivel ellentétben nem ringatom magam illúziókba a napi szintű állapotváltozásaimmal kapcsolatban. Egyszerűen megpróbálom elfogadni a drámai valóságot….. ami természetesen a mai napig nem sikerült teljes mértékben.

 

Azoknak az embereknek a véleményét osztom, akik azt tartják – még annak ellenére is, hogy közhelynek számít -, ha háborút nem is, de csatákat megfelelő hittel és kitartással igenis meg lehet, sőt meg is kell nyerni, hiszen az ember egyszeri, megismételhetetlen életében minden egyes pozitívan, talán fogalmazhatok úgy, boldogan eltöltött másodperc kell, hogy számítson, hiszen azokért a boldog pillanatokért, amelyek, mintegy a boldogság folyamatát képezik azt gondolom érdemes harcolni a végsőkig!

 

Elnézést az újabb virtuális szájmenésért, de ez meg már a DBS (pozitív vagy negatív? - döntse el mindenki saját maga) mellékhatásának tudható be. :)

 

Ennyi! Innyi! Jóberúgnyi! Oszt hömbölögnyi!

 

Üdv! BenMar / Balázs

 

Szabó Balázs

 

Ne add fel szívem!

Mindig el kell kapni
Ki feléd nyúl, az utolsó kezet,
A harcot feladni
Nem szabad, hisz az jóra nem vezet.

Mindig meg kell látni
Fényeit a megértő szemeknek,
Muszáj talpra állni,
Hinned kell, hogy téged is szeretnek!

Mindig ki kell szűrni
Zajokból az imát, mi érted szól
Néha el kell tűrni
A fájdalmat, azt is, ha nem vagy jól!

Reményed ne add el
Ördögnek, véle ne köss üzletet,
Fáklyádat ne oltsd el
Ha gonosz támadja meg tüzedet!

Kérlek ne rohanj el,
Egyszer úgyis elvisz majd Istened,
Sorsodat fogadd el,
Látod, itt vagyok én is még veled!

"Először nem vesznek tudomást rólad, aztán kinevetnek, aztán harcolnak ellened, aztán győzöl." Gandhi

 

Az élet, mint tanítómester

Az elmúlt 10 év során megtanultam: Ha bármilyen gyógyíthatatlan betegségben szenvedünk vagy fogyatékkal élünk minden esetben csak magunkra vagy maximum a közvetlen környezetünkre (ha egyáltalán még van ilyen) számíthatunk! A többi mind hamis propaganda, hazug kampány! Esélyegyenlőség csak szóban létezik! Undorítónak tartom mások nyomorúságából bármilyen módon profitálni!

 

Ennyi! Innyi! Jóberúgnyi! Oszt Hömbölögnyi!

Szerelem és más drogok

http://www.port.hu/szerelem_es_mas_drogok_love_and_other_drugs/pls/w/films.film_page?i_film_id=114847

"Ha elege van ebből a félrebeszélésből és az igazságra kíváncsi!”

Sajnálom, hogy eddig nem láttam „A szerelem és más drogok” című filmet a megjelenésekor anno 2011-ben a moziban, de most – hála  "Szi72"-nick  figyelemfelkeltő írásának – lassan 3 esztendő elteltével bepótolhattam ebbéli hiányosságomat.

„Mindennapos küzdelem ez, hogy megőrizzük emberi méltóságunkat a társadalomban, de ez csak úgy megy, ha elfogadjuk a korlátainkat!”

Sajnos nem vagyok esztéta, mégis azt gondolom ez (IS) az a film, ami mellett nem illik szó, helyesebben vélemény (nem kritika!) nélkül elmenni egy magamfajta több síkon is érintett kvázi „beavatott” férfiembernek. Írom ezt annak ellenére, hogy Jake Gyllenhal orvoslátogató-gyógyszerügynök mellett a film másik, (Parkinson kóros) főszereplője történetesen - velem ellentétben - egy hölgy (Anne Hathaway), és hogy a történet egy romantikus, amolyan két szálon futó „végén sírós” szerelmi kapcsolatot dolgoz fel.

„Ez a betegség sokkal empatikusabbá tett”

Az 1996-ban játszódó film műfajára nézve nem egészen egyértelmű a számomra. Erősen keveredik benne a drámai elemekkel átszőtt „Love Story”-s romantika (melodráma) a realista, szókimondó, szatirikus vígjátékkal; amely sokszínűség azt gondolom, egyben ki is emeli az egyszerű, langy-romantikus vagy a XXI. század kereskedelmi tv-s csatornáira oly jellemző zombikkal teli „kukkolós”, úgynevezett „való világos”, vagy „olcsó humorú” futószalagon gyártott alkotások átlagából.

„Hali! Szép vagy babám! Bekapod a kobrát?”

Mind e mellett – habár testközelből nem ismerem a távoli USA sajátosságait, jellemzőit, mindennapjait – némi átfogó képet, valós amerikai társadalom (kór)rajzot, valamint néhol erős, ironikus elemekkel átszőtt, jelenkori rendszer-kritikát is véltem felfedezni a különböző társadalmi osztályokból való mellékszereplők karakterében, viselkedésében, megjegyzéseiben, a helyszínekben, valamint nem utolsó sorban magában a történet egészének alapjaiban is.

- „Mi jár a fejedben?"

- „A pénz!”

- „Irány Chicago!”

Befejezésül azért halkan megjegyezném, annak ellenére, hogy távol élünk egymástól, nem csupán a Parkinson kór tüneteiben hasonlít az általam megismert közép európai (magyar) ember amerikai (sors)társaira. Sőt tovább megyek: néhol döbbenetes a hasonlóság! Hogy ez jó irány-e vagy sem, azt mindenkinek saját magának kell eldöntenie.

„A depresszió! Az az igazi aranybánya!”

Hát szó, ami szó a filmben szinte az összes szereplőnél, a történet elejétől a végéig tapasztalható hyperszexualitás okát maximum találgatni lehet: tesztoszteron? Parkinson? Gyógyszer mellékhatás? állatias (nyúl) ösztönök? Rendezői eszköz a közönség megnyeréséhez?... bla bla bla.... vagy egyszerűen ez Amerika?!

Egyet határozottan kijelenthetek, a film leszámítva néhány apróságot (már ami a Parkinson kór bemutatásával kapcsolatos hiányosságokat, és a szerintem, aránytalanul eltúlzott, anti-populista elitcentrikusságot illeti) nekem nagyon elnyerte a tetszésemet! Éppen ezért bátran ajánlom mindenkinek, aki esetleg még ez idáig hozzám hasonlóan lemaradt róla, hiszen a film enged belekóstolni többek között a fiatalabb Parkinson kórban szenvedő sorstársaim, – éljenek bárhol is a Földön - és közvetlen környezetük happynek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető, apró örömökkel és nehézségekkel teli életmorzsáiba.

„A hivatalban mindent figyelnek!”

Üdv! BenMar/Bazsó

 

Fotó forrása: internet