Facebook: "Itt a véle fuss el vége..."

a vége…

egy utolsó dal... egy szó, egy utolsó rímes mondat
ezt még a papírra vésem
aztán eldobom rég kicsorbult késem
leteszem végleg a tollat

búcsúzni sohasem jó, de érzem... ma kell, nem holnap
hisz most a végére értem
az útnak, amitől féltem... tovább nem
megyek, akkor sem ha tolnak...

voltam tó... sebes folyó, rajzoltam Napot és Holdat
néha a jó Istent kértem
hogy segítsen, és őszintén reméltem
az ördög közbe nem szólhat

jött egy vihar... borzasztó... ő élvezte, hogy tarolhat
megcsapolta magyar vérem,
és megcsalt hazug reményem keményen
mélyre szántotta arcomat

homlokomon a fájó, élet rajzolta lenyomat...
ezt még a papírra vésem
aztán eldobom rég kicsorbult késem
leteszem végleg a tollat...

Szabó Balázs

Kedves Barátaim!

Az utóbbi pár esztendőben a körülöttem lévő vegyes érzelmekkel teli világgal kapcsolatban annyi minden, legfőképpen rossz érzés felgyülemlett, kavargott bennem, hogy ebben az ambivalens kavalkádban nem is tudom, hol kezdjem. Illetve tudom, hiszen most nem a kezdetekről, hanem a befejezésről van szó. 

Az elköszönésről, a búcsúról, kinek-kinek, ahogy jobban tetszik, de semmiképpen sem a sumák, álarcban rám vadászó hiénák és keselyűk elöli megfutamodásról. Egyszerűen belefáradtam az értelmetlen harcba, a gyakori „szájkaratéba”. Nem véletlenül írtam harcot, ugyanis harcot lehet ellenem nyerni, de üzenem az ellenségeimnek, a háború vége még kétesélyes! Helyesebben három, mert a képzeletbeli sakkjátszma magában hordozza a döntetlen, a megbékélés lehetőségét is. Amire egyébként azt kell mondjam, körülnézve a világban nem sok esélyt látok.

Az is megeshet, hogy az ellenség felemlítése okán most valaki összeesküvés elméletszövögetéssel vádol. Ha így jobban érzi magát, hát legyen! Amúgy is populistának, anti(politikai)elitistának tartom magam a szó számomra egészséges értelmében.

Azt gondolom, az élet nem más, mint a születésünk pillanatában a magunk Istenével megkötetett üzlet, amely nyereségessé tételéhez, mint olyan, nem feltétlenül szükségeltetik az, hogy mindenki szeressen.

Úgy érzem 2011. szeptember 8. óta egy korszak ismét lezárult az életemben, amely időszak ismét nagyon sok mindenre megtanított; és ami mellett – jó vagy rossz szokásomhoz híven - nem tudok most sem elmenni pár írott szó nélkül.

Hogy kinek szólnak e szavak? Természetesen mindenkinek, aki elolvassa; és ha valaki netán a sorok között magára ismerne? Tudjátok, mint ahogy az más írásaimnál szokás, csak a szerencsétlen véletlen műve!

A 2011-es dátum azért meghatározó az életemben, mert a DBS műtéttel akkor kaptam az élettől egy második esélyt, valamint akkoriban kezdtem felfedezni a számomra addig ismeretlen a facebookos, blogírásos világ lehetőségeit is, amelyekről egészen a mai napig azt gondoltam, hogy némely formában hasznos időtöltés. Helyesebben az utóbbit a célirányos blogírást az úgynevezett „internetes fórum” jellege miatt sokkal többre tartom, mint a „chat szobára” emlékeztető facebookot, ahol boldog és boldogtalan, ismerős és ismeretlen, kulturált és kulturtoprongy, nevesített és anonim – hosszan folytathatnám a sort - emberke ontja a betűket a nap 25’ órájában.

Belátom, igaza volt az egyik fotós barátomnak, aki nem régiben azt mondta, a facebook alapjában véve másra nem alkalmas, mint, hogy a személyes világunkat, adatainkat az illetéktelen nagyközönség elé is tárjuk. És annak az emberkének is igaza volt, aki felhívta a figyelmet arra, hogy bármilyen meglepő is, de az internet már csak ilyen: írunk valamit, és erre ha tetszik, ha nem mások így vagy úgy, de reagálnak. Ehhez csupán annyit fűznék hozzá: a facebook, valamint minden más hasonlóan működő közösségi oldal „civil” felhasználói döntő többségben aranybányának számítanak többek mellett a pszichológusok, pszichiáterek számára is.

Mert ugye én naiv láma, hittem abban, hogy az anonim, vagy álnéven regisztrált facebookos felhasználók, ismeretlen, arc nélküli, erkölcstelen pocskondiázók, konfliktust keltő, rosszindulatú háttérfigurák, „Trollok” a „Big Brother”-ök kora idővel lejár, és az értelmesnek tűnő, egymást segítő dolgok kerülnek majd helyettük előtérbe. Azonban a számos negatív tapasztalat után a napokban végleg rádöbbentem arra, hogy minden rossz, ami a facebookhoz vagy az internethez kapcsolható még mindig az aranykorát éli. 

Most sorolhatnám a vélt vagy valós sérelmeket oda-vissza, amelyek folyton lelökdösik az embert a felfokozott érzelmektől és személyeskedéstől mentes értelmes párbeszédnek, vitának nevezett szűk, ám mégis biztonságosan járható hídról, amely a konfliktust köti össze a megbékélés partjával. Hosszasan lehetne elmélkedni arról is, hogy az emberek nagy részét miért az érzelmeik és miért nem az értelmük (feltéve ha van ilyen) vezérlik ellentétes nézőpontjaik ütköztetésénél. Folyton azon töprengek, vajon mi lehet az oka annak, hogy egyes emberekben, felületes ismeretségünk ellenére ellenszenvet váltok ki? A hiba az én készülékemben leledzik? Van valami irritáló bennem, vagy csupán szimpla rosszindulat és irigység váltja ki az emberekből a felém tanúsított negatív előjelű reakciókat?

Tudom, akárhogy is igyekszem, messze nem vagyok etalon az élet egyetlen területén sem, és talán jogos támadási felület is akad szép számmal rajtam, de azt az egyet biztosan tudom, manapság az emberi, barátinak nevezett kapcsolatok zömét személyes érdekeken alapuló erős „rabláncok” tartják össze, és ha nem vigyázunk kellőképpen, akkor könnyen a rossz ösvényre rángathatnak bennünket. Ráadásul mindezt egy hatalmas közönynek nevezett légüres tér is tetézi.

Azt gondolom 2011-óta megpróbáltam minden megnyilvánulásom során mindenkinek – ismerősnek és ismeretlennek egyaránt - megadni a neki kijáró tiszteletet. Ám anno a sport megtanított többek között arra az alapszabályra is, hogy a siker érdekében mindig az ellenfél stílusához kell alakítani a játékunkat, de nem lehet minden más egyebet felülíró célunk a minden áron való sportszerűtlen győzelem sem!

Tisztában vagyok azzal is, hogy a számítógépbe, az internetre írt betűk, feltöltött képek a „Delete” ellenére is kitörölhetetlenül beégnek a winchesterekbe, akár az emlékeink az agysejtjeinkbe. Függetlenül attól emlékszünk-e rájuk, vagy sem…

Egyúttal elnézést szeretnék kérni mindazoktól az általam is nagyra becsült emberektől, akiket a jó szándékot szem előtt tartva valamivel mégis megbántottam! / Elszámolással meg amúgy is kizárólag csakis a lelkiismeretemnek tartozom!

„Csak a lelkiismeret lehet bírád, hóhérod vagy pártfogód, senki más! Ha írsz, csak a lelkiismeretnek tartozol számadással, senki másnak. Mindegy, mit várnak tőled, mindegy az is, mivel büntetnek, ha nem azt adod nekik, amit remélnek tőled, vagy amit hallani szeretnek! A börtön és a szégyen, a pellengér és a meghurcoltatás, a hamis vád és a nyelvelő megalázás, a szegénység és a nyomorúság, mindez nem érint igazán. Csak lelkiismereted tud büntetni, csak ez a titkos hang mondhatja: ,,Vétkeztél." Vagy: ,,Jól van." A többi köd, füst, semmiség.” /Márai Sándor/

Visszakanyarodva az írás elejéhez, akarom írni a végéhez, annyit szeretnék leírni az utolsó szó jogán: Tisztelt Bíróság a sok-sok negatív megtapasztalásomra, valamint az amúgy elkerülhető inzultusokra és a facebook teremtette plusz támadási felületre hivatkozva, ezennel ünnepélyesen, visszavonhatatlanul és végérvényesen lezárom a "facebookos életemet"; és az így felszabadult óráimat pedig fenntartom  egy hozzám közelebb álló kisebb közösség a családom számára.

„Néha azt hiszem, a szeretetre várok. Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség: aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné. Közben már megtudtam, hogy szeretet kapni nem lehet; mindig csak adni kell, ez a módja. Megtudtam azt is, hogy semmi sem nehezebb, mint a szeretetet kifejezni. A költőknek nem sikerült, soha, a költőknek, akik az érzelmek és indulatok minden árnyalatát rögzíteni tudják szavaikban. A szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek, nincs hőfoka, mint a szerelemnek. Tartalmát nem lehet szavakban közölni; ha kimondják, már hazugság. A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben, vagy a levegőben. Szerves lény talán nem is élhet másképp, csak a hőben, a fényben, a levegőben és a szeretetben.” /Márai Sándor/

Ennyi! Innyi! Jóberúgnyi! Hömbölögnyi!