Angyalbőrben: „Dobbantós kimarcsi”

Angyalbőrben: „Dobbantós kimarcsi”

„Hát ha tényleg kíváncsi vagy rá, először biztos azt szeretnéd tudni, hogy hol születtem, meg hogy milyen volt az én egész tetű gyerekkorom, meg hogy mik voltak a szüleim, mielőtt beszereztek engem, meg minden, szóval hogy egy ilyen Copperfield Dávid-féle marhaságot adjak le, de ehhez nincs kedvem. Először is unom ezt a témát, másodszor a szüleimet sorba megütné a gutman, ha nagyon mélyre találnék túrni a dologban. Az ilyesmire rém érzékiek, főleg az apám. Rendesek is, meg minden, nem mondom, de rém érzékiek. Ebből úgyse lesz itten életírás, vagy mit tudom én, csak azt akarom elmondani…,”

… hogy ez év augusztusában lesz éppen 30 éve, hogy 20 éves fejjel bevonultam a Magyar Honvédség 26. Bottyán János Gépesített Lövészdandárjához Lentibe, ha egészen pontos akarok lenni, Zajdára, hogy lehúzasson velem a Magyar Népköztársaság másfél szájbatekert esztendőt, meg ilyenek. A történet, amelyet megosztanék veled, e regrutává válásom után egy évvel játszódott.

Egy verőfényes, nyárvégi ünnepnap reggelén, amolyan hosszú hétvégén, vagy ilyesmi, éppen augusztus 20-án, a közös dandár reggeliből visszafele jövet összefutottam a falumbeli Jani barátommal, aki hozzám hasonlóan „öreg rájaként” az utolsó hat hónapját töltötte Zajdán. Jani, akivel a civil életben átéltünk jónéhány felejthetetlen bulit, korábban már leszolgált 1 esztendőt egy másik alakulatnál, de a rossz térde miatt idő előtt leszerelték, aztán mégis úgy döntött a mélyen tisztelt, kedves állam bácsi vagy ilyesmi, hogy ne hogy má' jól érezze magát Jani, ezért visszarángatták a maradék hat hónapra is, amely restanciának, képzelheted, mennyire roppant mód ürült, meg minden.

Mit ad Isten, János honvédnak is ugyanazon pörgött az agya mint az én túlságosan is kipihent agysejtjeim. Mi volna, ha… Annak ellenére, hogy egyikünket sem engedték haza hétvégén eltávra, mégis együtt hánynánk tele a táncparkettet az ilyenkor szokásos,, 20- i gellénházi bálba, ha érted, mire gondolok. Csak volt egy icipici akadálya a tervezett dorbézolásunknak, mégpedig nem más, mint a laktanya őrtornyokkal megtűzdelt roppant kerítése.

Szóval megdumáltuk, nekünk a fonott drót és az éber őrök nem jelenthetnek különösebb akadályt. Egyszerűen, de részletesen elterveztük, hogy a délelőtti látogatás ideje alatt, a CSMO (Csapat Művelődési Otthon) melletti füves részen, ami nagyon közel volt a kerítéshez, a civilekkel elvegyülve, napozást színlelve dobbantunk.

A zseniális forgatókönyvünket követve, csak úgy laza gyakorló öltözetben, ki is feküdtünk a megbeszélt füves placcra, ha emlékezetem nem hagy cserben, olyan 11 óra tájban. A laktanya kerítése tőlünk sac-per-kb 2-3 méterre húzódott. Bennünket csupán egy hatalmasnak azért nem nevezhető, kerítés alatti rés választott el a hőn áhított szabadságtól. Elképzelheted, a rés éppen akkora volt, hogy egy ember hason csúszva át tudott rajta préselődni. A kerítés túloldalán sűrű erdő garantálta az odáig valahogy szerencsésen elvergődő delikvens „láthatatlanságát”, ha érted, mire gondolok. De az őrtorony közelsége miatt, az erdőig eljutni sem volt egyszerű. Nem is beszélve a kerítés alatti átjutás roppant veszélyeiről, és itt elsősorban ne a drót okozta sérülésre gondolj.

Sorsot húzva, Jani barátom volt az első. Egy óvatlan pillanatban, amikor az őr éppen ellenkező irányba nézett, Jani, izmos testalkatát meghazudtolva, hiszed vagy nem, a másodperc tört része alatt kettőt hempergett a kerítés irányába és sutty már kinn is találta magát. Odakinn szintén két gyors fordulat a fűben, és amire a toronyban nagyokat ásító őr tekintete ismét ránk tévedt, Jani már nagyban loholt a rengetegben, a telefonon előre leegyeztetett hely felé, ahol közös barátunk, Csabi már türelmetlenül várta, hogy hazafuvarozhassa a két katonaszökevényt.

Gondolhatod, hogy felgyorsult a szívverésem, amikor rám került a sor. A torkomban éreztem minden dobbanást Lehet, hogy most kiröhögsz, de szó szerint majdnem betojtam. Gondoltam, „jöjjön, aminek jönnie kell”. Két fordulat balra, aztán… - Állj, maga meg mit buzerál ott közel a kerítéshez? – hallottam az őrszem mennydörgő hangját és látni nem, de érezni éreztem AMD-el biztosított, szúrós tekintetét a hátamban. Gondolhatod, akkor ott egy másodpercre megállt bennem az ütőér, végig pörögtek szemeim előtt addigi, gyarló életem filmkockái és biztos voltam benne, hogyha nem lő le, minimum a fogdára kerülök.

No de hogy, hogy sem, a gépből ismét emberré váló őr megkegyelmezett; talán látásból ismerhettük egymást vagy ilyenek. Úgyhogy nem maradt más választásom vesztesként, mint a  meghátrálásos visszavonulás.

Talán mondanom sem kell, hogy hazáját hűen szolgáló öreg bakaként nem dobtam még sutba a kijutás csábító lehetőségét. Pörgött az agyam, mint a többmagos processzor, míg nem arra az elhatározásra jutottam, hogy dobbantok, vagyis kimegyek egyenesen a kapun kimarcsira, hamis aláírással ellátott, le nem adott katonakönyvemmel. A „kopasz” hadnagy főnököm T.B., aláírása éppen megfelelt a célra. Igaz a neve nem szerepelt az aláírásra jogosult tisztek névsorában,, de ez a cseppet sem mellékes tény, mint utóbb kiderült, hála istennek, egy cseppet sem számított.

Szóval, nyomban felmentem a parancsnoki épület második szintjén lévő „hadműveleti rajzolónak” hívott helyiségébe és miután beírtam a kimaradásom adatait, a „világító asztalon” lekopíroztam főnököm szignóját, meg ilyenek. Meg voltam elégedve az eredménnyel. Olyannyira jól sikerült a művem, hogy minden különösebb akadály nélkül kijutottam a főkapun.

Aztán az akkori, stoppolásra vonatkozó szigorú szabályokat maradéktalanul betartva, az erdei vasúti átjáróig gyalogoltam, majd egy jó szándékú embertársamnak, helyesebben az autójának köszönhetően, minden gond nélkül én is hazajutottam.

Az esti bál jól sikerült, és a visszaút is zökkenőmentesen lezajlott, eltekintve attól a nem megszokott eseménytől, hogy Jani barátom menet közben, az anyós ülésen ülve, legalább kétszer kidobta a rókát az autó lehúzott ablakán. amitől aztán én is önindítózásba kezdtem, ha érted mire gondolok. Még szerencse, hogy a mellettem lévő jobb oldali ablak fel volt húzva…  

Aznap éjjel mindketten győzelem-ittasan hajtottuk fejünket a zöld párnánkra, ami alatt ott lapult a Playboy újság legfrissebb, ám kissé megviselt száma, meg minden. Szóval rövidre zárva a történetet, ha érted mire gondolok, a foglakozás elértre a célját.

(Első bekezdés: Részlet: J. D. Salinger: Zabhegyező)

Ennyi! Innyi! Jóberúgnyi aszt hömbölögnyi!

Üdv! BenMar