Ne add fel szívem!
Mindig el kell kapni
Ki feléd nyúl, az utolsó kezet,
A harcot feladni
Nem szabad, hisz az jóra nem vezet.
Mindig meg kell látni
Fényeit a megértő szemeknek,
Muszáj talpra állni,
Hinned kell, hogy téged is szeretnek!
Mindig ki kell szűrni
Zajokból az imát, mi érted szól
Néha el kell tűrni
A fájdalmat, azt is, ha nem vagy jól!
Reményed ne add el
Ördögnek, véle ne köss üzletet,
Fáklyádat ne oltsd el
Ha gonosz támadja meg tüzedet!
Kérlek ne rohanj el,
Egyszer úgyis elvisz majd Istened,
Sorsodat fogadd el,
Látod, itt vagyok én is még veled!
Ki feléd nyúl, az utolsó kezet,
A harcot feladni
Nem szabad, hisz az jóra nem vezet.
Mindig meg kell látni
Fényeit a megértő szemeknek,
Muszáj talpra állni,
Hinned kell, hogy téged is szeretnek!
Mindig ki kell szűrni
Zajokból az imát, mi érted szól
Néha el kell tűrni
A fájdalmat, azt is, ha nem vagy jól!
Reményed ne add el
Ördögnek, véle ne köss üzletet,
Fáklyádat ne oltsd el
Ha gonosz támadja meg tüzedet!
Kérlek ne rohanj el,
Egyszer úgyis elvisz majd Istened,
Sorsodat fogadd el,
Látod, itt vagyok én is még veled!
Szabó Balázs
Ha valamit feladhat bármely Parkinson kóros sorstársam, akkor az csakis ennek a szövegnek az olvasása lehet, de a betegséggel való küzdelem soha!
A Parkinson kór, mint ahogy azt már korábban többször is említettem, egy komplex, összetett betegség. Éppen ezért az alkalmazott gyógyterápia is szerintem erre kellene, hogy épüljön, tehát a látható, testi tüneteket egyaránt olyan súlyozott módon kellene kezelni, pontosabban a betegség lefolyását lelassítani, (mint tudjuk a Parkinson kórnál napjainkban még csupán tüneti kezelésekről lehet csak beszélni, nem pedig gyógyításról), mint ahogy a betegség során fellépő pszichés gondokat is.
Az utóbbi, pszichés vagyis lelki tényezőre azért is fordítanék több figyelmet, mert a Parkinson kóros beteget, először, amikor a gyógyíthatatlan, krónikus betegség ténye tudatosul, aztán az évek során többször is hatalmas lelki traumák érik, amelyeket a gyógyszerek okozta emberi elmét is befolyásoló mellékhatások csak tovább fokoznak. Hiszen már maga a gyógyíthatatlan betegség tudatosulása is egyfajta lelki kiszolgáltatottságot végső soron lelki kirekesztés érzését tudja előidézni. A mai magyar, e téren nagyon maradi társadalomban akaratlanul is kiközösített kasztot képviselnek a gyógyíthatatlan, krónikus betegek, amelyet csupán egy „nagyon sajnálom”-al el tud intézni, illetve le tud passzolni a másik oldalon álló fél, ahelyett, hogy konkrét segítő lépéseket tenne a beteg ember felé. Sajnos ezt tapasztaltam.
Tudom, hogy ezzel most nem „találtam fel a spanyol viaszt”, hiszen az én konkrét esetemben is az egyik neves szegedi pszichiátria vezető szakorvosa által kiállított szakvéleményben is szerepelt a Parkinsonnal, illetve a gyógyszerek mellékhatásaival is összefüggésbe hozható komplex gyógymód javaslata. Az általam is tisztelt, hozzáértő, szegedi orvos által leírtakkal szemben sajnos az azt követő időszak mégis teljesen más terápiákat hozott sajnos a számomra a zalaegerszegi pszichiátriai gyógykezelésem során. Nálam ezt a lelki traumát a családommal történt összezördülések (válóper, agresszív veszekedések, stb.) is csak súlyosbították, de azt gondolom ennek ellenére fel lehetett, és fel is kellett volna idejében ismerni már akkor, hogy a tudatom kóros, brutális elváltozásait az egyik agonista gyógyszer a Mirapexin túladagolása, és ezzel együtt a rossz gyógyszerelés okozta elsősorban, ami a pszichiátriai gyógyszerek szedésével nem hogy javult volna, hanem még rosszabbodott is.
A közvetlen környezetem csupán azt látta, hogy valami nagyon nincs rendben a viselkedésemmel, a gondolkodásmódommal, és mindezt, megfelelő orvosi tájékoztatás hiányában nem tudták mire vélni, ezért úgy reagáltak, mint ahogy normál esetben szoktak az emberek, ha egy ámokfutó őrülttel kerülnek össze. Ezért nem is hibáztatom a családom egyetlen ellennem forduló tagját sem, hiszen fogalmuk sem volt arról, hogy amit teszek, amit cselekszem tulajdonképpen egy ideiglenesen gyógyszerektől befolyásolt, módosult tudat, beteg elme által irányított ember műve. Nem győzöm elégszer, de szeretném ismét megköszönni a hozzátartozóimnak a végtelen türelmüket, kitartásukat, és a megbocsátásukat. A félreértések megelőzése érdekében azt is fontosnak tartom megjegyezni, hogy haragot sem érzek egyetlen pszichiáter vagy neurológus szakorvos irányába sem, hiszen nem az a célom, hogy felelősöket keressek az elkerülhető rossz elkerülhetetlenné tétele miatt, amit a meglátásom szerint néha a félvállról vett, embertelen orvosi hozzáállással is lehet magyarázni. Nem! Egyáltalán nem ez a célom, hanem az, hogy a jövőben elkerülhetővé váljanak a hasonló tévedésekből adódó „zárt osztályos terápiák”
Még akkor sincs rossz szájízem, csupán hatalmas lelkiismeret furdalásom a közelmúlt történéseivel kapcsolatban, ha arra gondolok, hogy annak a rengeteg őrültségnek, erkölcsi és anyagi veszteségnek nem biztos, hogy meg kellett volna történnie, ha kicsit emberibb, és felkészültebb orvosi hozzáállással találtam volna szemben magamat, úgy, mint Parkinsonos beteg. Sőt tényleg köszönet illet minden segítő orvosi szándékot is, hiszen ezek nélkül, igaz iszonyatosan hosszú úton, és több véletlennek köszönhetően, de biztosan nem jutottam volna el a DBS műtétig. Itt a véletlenek, azok, amelyeket teljesen ki kellene zárni a műtéti útból, hiszen, mint az végül kiderült, a műtétig való eljutás során, nem a véletlennek, hanem a tudatosságnak kellene előtérben lennie, hiszen bizonyos szigorú feltételeknek megfelelve, valamint egy várólistára felkerülést követően, bármelyik sorstársam hozzájuthat a mély agyi stimulátorhoz, országunkban két klinikán is. A műtét utáni eredmények beszéljenek önmagukért.
A sztorim szolgáljon példaként a jövőben előforduló hasonló esetekkel kapcsolatosan. Minden ember, aki elolvassa a lejegyzéseimet, olyan következtetéseket von le a maga számára, amilyeneket csak akar, ez mindenkinek a szíve joga, mint ahogy azt gondolom nekem is, hogy a beteg szemével is ismertessem annak a 8 esztendőnek a történetét, amelyet egy fiatal Parkinsonos átélt. Azért mertem egy ilyen merész vállalkozásba fogni, mert úgy érzem ma már a DBS műtét pozitív előnyeinek, egészen pontosan a nagyságrendekkel kevesebb „gyógyszer fogyasztásának” köszönhetően teljesen kitisztult és egészséges tudattal, képes vagyok ma már normális értékrenddel felvértezve, teljesen „beszámítható” állapotban kicsit néha elfogultan, de leírni a tényeket, utólagos napló írás gyanánt.
Talán bocsánatos bűnnek számít, ha néhol megpróbálok véleményt formálni, vagy értékelni is, természetesen a magam, néhol talán orvosi szemmel nézve túlságosan is egyszerű módján. Kívül állónak nem hiszem, hogy nevezhetném jelen esetben magam, annak eldöntését meg, hogy mennyire vagyok laikus, szintén az olvasóra bíznám, hiszen azzal is tisztában vagyok, hogy ezt az írást legfőképpen a Parkinson kórban szenvedő, tájékozódni vágyó emberek olvassák majd elsősorban. Persze az is benne van a pakliban, hogy egyáltalán nem érdekel senkit sem egy jelenleg is Parkinson kóros beteg ember „utólag írt naplója”, hiszen én is csak egy ember vagyok a sok közül, annak minden hibájával és előnyével együtt, aki, a nem diagnosztizált „szájmenésével” vagy „írási kényszerével” ha nem is váltja meg a világot, de jó érzés tölti el abban az esetben is, ha önzetlenül adhat, és nem csak akkor, ha kap, még ha ez egy pár segítő szándékú szó is.
Most már tényleg rátérnék a saját esetem fontosabb, Parkinson kórral összefüggésbe hozható és elsősorban lelki világomra ható történéseire, miután az előző részben nagy-vonalakban ismerté tettem a látható mozgásomat befolyásoló, klinikai tüneteim okozta változásokat. Ám mégis azt gondolom, mivel a lelkünkben kezdődik és ott játszódik is le, illetve végződik minden egyes betegség az ember élete folyamán, ezért a lelkünk gyógyítása az elsődleges minden egyes fizikai elváltozást is okozó betegség kezelésére szolgáló orvosi terápia elkezdése előtt, vagy azokkal éppen egy időben. Úgy festhet a kép, hogy egy aránytalanul nagy terjedelmű bevezetést sikerült írnom, de valójában az volt a célom, hogy mielőtt konkrét tényekről is beszámolnék, egy kellően előkészített befogadói talajra, tudjam építgetni a „váram”. Más szóval a Parkinsonos „Kór”- történetemet, amelyet az idő hiánya miatt csupán a következő bejegyzésemben kezdek csak el, és amely szöveget nem szeretnék folyamatosan magyarázkodásokkal szétszabdalni.
A kellő odafigyeléssel felépített alap sok bonyodalmat, és félreértést el tud hárítani a későbbiekben azt hiszem, és a kitartás és türelem nélkülözhetetlen emberi tulajdonságok, annyi más mellett, egy komoly betegséggel vívott nem egyszerű harcban, mind a beteg, mind pedig a Parkinsonos közvetlen környezetében élő szerettei számára.
A Parkinson kór, mint ahogy azt már korábban többször is említettem, egy komplex, összetett betegség. Éppen ezért az alkalmazott gyógyterápia is szerintem erre kellene, hogy épüljön, tehát a látható, testi tüneteket egyaránt olyan súlyozott módon kellene kezelni, pontosabban a betegség lefolyását lelassítani, (mint tudjuk a Parkinson kórnál napjainkban még csupán tüneti kezelésekről lehet csak beszélni, nem pedig gyógyításról), mint ahogy a betegség során fellépő pszichés gondokat is.
Az utóbbi, pszichés vagyis lelki tényezőre azért is fordítanék több figyelmet, mert a Parkinson kóros beteget, először, amikor a gyógyíthatatlan, krónikus betegség ténye tudatosul, aztán az évek során többször is hatalmas lelki traumák érik, amelyeket a gyógyszerek okozta emberi elmét is befolyásoló mellékhatások csak tovább fokoznak. Hiszen már maga a gyógyíthatatlan betegség tudatosulása is egyfajta lelki kiszolgáltatottságot végső soron lelki kirekesztés érzését tudja előidézni. A mai magyar, e téren nagyon maradi társadalomban akaratlanul is kiközösített kasztot képviselnek a gyógyíthatatlan, krónikus betegek, amelyet csupán egy „nagyon sajnálom”-al el tud intézni, illetve le tud passzolni a másik oldalon álló fél, ahelyett, hogy konkrét segítő lépéseket tenne a beteg ember felé. Sajnos ezt tapasztaltam.
Tudom, hogy ezzel most nem „találtam fel a spanyol viaszt”, hiszen az én konkrét esetemben is az egyik neves szegedi pszichiátria vezető szakorvosa által kiállított szakvéleményben is szerepelt a Parkinsonnal, illetve a gyógyszerek mellékhatásaival is összefüggésbe hozható komplex gyógymód javaslata. Az általam is tisztelt, hozzáértő, szegedi orvos által leírtakkal szemben sajnos az azt követő időszak mégis teljesen más terápiákat hozott sajnos a számomra a zalaegerszegi pszichiátriai gyógykezelésem során. Nálam ezt a lelki traumát a családommal történt összezördülések (válóper, agresszív veszekedések, stb.) is csak súlyosbították, de azt gondolom ennek ellenére fel lehetett, és fel is kellett volna idejében ismerni már akkor, hogy a tudatom kóros, brutális elváltozásait az egyik agonista gyógyszer a Mirapexin túladagolása, és ezzel együtt a rossz gyógyszerelés okozta elsősorban, ami a pszichiátriai gyógyszerek szedésével nem hogy javult volna, hanem még rosszabbodott is.
A közvetlen környezetem csupán azt látta, hogy valami nagyon nincs rendben a viselkedésemmel, a gondolkodásmódommal, és mindezt, megfelelő orvosi tájékoztatás hiányában nem tudták mire vélni, ezért úgy reagáltak, mint ahogy normál esetben szoktak az emberek, ha egy ámokfutó őrülttel kerülnek össze. Ezért nem is hibáztatom a családom egyetlen ellennem forduló tagját sem, hiszen fogalmuk sem volt arról, hogy amit teszek, amit cselekszem tulajdonképpen egy ideiglenesen gyógyszerektől befolyásolt, módosult tudat, beteg elme által irányított ember műve. Nem győzöm elégszer, de szeretném ismét megköszönni a hozzátartozóimnak a végtelen türelmüket, kitartásukat, és a megbocsátásukat. A félreértések megelőzése érdekében azt is fontosnak tartom megjegyezni, hogy haragot sem érzek egyetlen pszichiáter vagy neurológus szakorvos irányába sem, hiszen nem az a célom, hogy felelősöket keressek az elkerülhető rossz elkerülhetetlenné tétele miatt, amit a meglátásom szerint néha a félvállról vett, embertelen orvosi hozzáállással is lehet magyarázni. Nem! Egyáltalán nem ez a célom, hanem az, hogy a jövőben elkerülhetővé váljanak a hasonló tévedésekből adódó „zárt osztályos terápiák”
Még akkor sincs rossz szájízem, csupán hatalmas lelkiismeret furdalásom a közelmúlt történéseivel kapcsolatban, ha arra gondolok, hogy annak a rengeteg őrültségnek, erkölcsi és anyagi veszteségnek nem biztos, hogy meg kellett volna történnie, ha kicsit emberibb, és felkészültebb orvosi hozzáállással találtam volna szemben magamat, úgy, mint Parkinsonos beteg. Sőt tényleg köszönet illet minden segítő orvosi szándékot is, hiszen ezek nélkül, igaz iszonyatosan hosszú úton, és több véletlennek köszönhetően, de biztosan nem jutottam volna el a DBS műtétig. Itt a véletlenek, azok, amelyeket teljesen ki kellene zárni a műtéti útból, hiszen, mint az végül kiderült, a műtétig való eljutás során, nem a véletlennek, hanem a tudatosságnak kellene előtérben lennie, hiszen bizonyos szigorú feltételeknek megfelelve, valamint egy várólistára felkerülést követően, bármelyik sorstársam hozzájuthat a mély agyi stimulátorhoz, országunkban két klinikán is. A műtét utáni eredmények beszéljenek önmagukért.
A sztorim szolgáljon példaként a jövőben előforduló hasonló esetekkel kapcsolatosan. Minden ember, aki elolvassa a lejegyzéseimet, olyan következtetéseket von le a maga számára, amilyeneket csak akar, ez mindenkinek a szíve joga, mint ahogy azt gondolom nekem is, hogy a beteg szemével is ismertessem annak a 8 esztendőnek a történetét, amelyet egy fiatal Parkinsonos átélt. Azért mertem egy ilyen merész vállalkozásba fogni, mert úgy érzem ma már a DBS műtét pozitív előnyeinek, egészen pontosan a nagyságrendekkel kevesebb „gyógyszer fogyasztásának” köszönhetően teljesen kitisztult és egészséges tudattal, képes vagyok ma már normális értékrenddel felvértezve, teljesen „beszámítható” állapotban kicsit néha elfogultan, de leírni a tényeket, utólagos napló írás gyanánt.
Talán bocsánatos bűnnek számít, ha néhol megpróbálok véleményt formálni, vagy értékelni is, természetesen a magam, néhol talán orvosi szemmel nézve túlságosan is egyszerű módján. Kívül állónak nem hiszem, hogy nevezhetném jelen esetben magam, annak eldöntését meg, hogy mennyire vagyok laikus, szintén az olvasóra bíznám, hiszen azzal is tisztában vagyok, hogy ezt az írást legfőképpen a Parkinson kórban szenvedő, tájékozódni vágyó emberek olvassák majd elsősorban. Persze az is benne van a pakliban, hogy egyáltalán nem érdekel senkit sem egy jelenleg is Parkinson kóros beteg ember „utólag írt naplója”, hiszen én is csak egy ember vagyok a sok közül, annak minden hibájával és előnyével együtt, aki, a nem diagnosztizált „szájmenésével” vagy „írási kényszerével” ha nem is váltja meg a világot, de jó érzés tölti el abban az esetben is, ha önzetlenül adhat, és nem csak akkor, ha kap, még ha ez egy pár segítő szándékú szó is.
Most már tényleg rátérnék a saját esetem fontosabb, Parkinson kórral összefüggésbe hozható és elsősorban lelki világomra ható történéseire, miután az előző részben nagy-vonalakban ismerté tettem a látható mozgásomat befolyásoló, klinikai tüneteim okozta változásokat. Ám mégis azt gondolom, mivel a lelkünkben kezdődik és ott játszódik is le, illetve végződik minden egyes betegség az ember élete folyamán, ezért a lelkünk gyógyítása az elsődleges minden egyes fizikai elváltozást is okozó betegség kezelésére szolgáló orvosi terápia elkezdése előtt, vagy azokkal éppen egy időben. Úgy festhet a kép, hogy egy aránytalanul nagy terjedelmű bevezetést sikerült írnom, de valójában az volt a célom, hogy mielőtt konkrét tényekről is beszámolnék, egy kellően előkészített befogadói talajra, tudjam építgetni a „váram”. Más szóval a Parkinsonos „Kór”- történetemet, amelyet az idő hiánya miatt csupán a következő bejegyzésemben kezdek csak el, és amely szöveget nem szeretnék folyamatosan magyarázkodásokkal szétszabdalni.
A kellő odafigyeléssel felépített alap sok bonyodalmat, és félreértést el tud hárítani a későbbiekben azt hiszem, és a kitartás és türelem nélkülözhetetlen emberi tulajdonságok, annyi más mellett, egy komoly betegséggel vívott nem egyszerű harcban, mind a beteg, mind pedig a Parkinsonos közvetlen környezetében élő szerettei számára.
Folytatás következik…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése