Tegnap Kaposváron jártam a leendő neurológus kezelő szakorvosomnál, Prof. Nagy Ferenc Tanár Úrnál, hogy megbeszéljem vele a további teendőket, így a DBS műtétem után több, mint 3 hónappal. Nem szeretném különösebben fényezni a tanár urat, nem is hiszem, hogy különösebben kellene, de annyit elmondanék róla dióhéjban, hogy szerintem a szakma egyik legjobbja (Kovács doktorral és a korábban említett orvosokkal egyetemben) mint szakmai tudását, mint pedig emberségét tekintve egyaránt. Ezután hozzá kell majd járnom controll vizsgálatokra, amit ugyanakkora megtiszteltetésnek érzek, mint amekkora öröm is egyben a számomra. Ami még nem mellékes, az az, hogy Kaposvár közelebb is van hozzánk, mint Pécs.
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az általános fizikai, és pszichés állapotom, ha lassan is, de azért romlani fog a közel és távoli (remélem azért ilyen is lesz) jövőben egyaránt, hiszen nem szabad elfelejteni azt a sajnálatos tényt, mi szerint a DBS műtét csupán egy a Parkinson kórral kapcsolatos terápia része, nem pedig gyógymód. Csodák márpedig e téren nincsenek! Elmúltam már 18 éves, így a csodálatos gyógyulásokról szóló mesékben sem nagyon hiszek. Egyedül abban bízhat velem együtt a DBS műtéten átesett beteg, hogy az elkövetkezendő 10 évben hatalmas lépeseket lesznek képesek megtenni az orvos és a hozzá szervesen kapcsolódó technikai tudományok. Vannak már ma is bíztató jelek, eredmények a gyógyszer kutatás terén. Ám tisztában vagyok azzal is, hogy ezek még csupán álmok. Ennek ellenére nagyon örülök, hogy volt erőm és bátorságom, még ha végső elkeseredésemben is, ahhoz a hátralévő életemet minden téren befolyásoló döntés meghozásához, amely pozitív eredményét itt érzem a fejemben, a szívem felett a testemben és az életem minden terén egyaránt.
Ha valaki netán ma megkérdezi tőlem meggyógyultam-e, az a válaszom, igen, pedig tisztában vagyok vele, hogy a gyógyulás iszonyatosan jó érzését csupán lelkileg, mintegy „virtuálisan”, vagy „érzéki csalódásként” élem át, érzem, érezhetem csak, a fentebb említett terápiás okok miatt. Ám, ha belegondolok egy műalkotás okozta katarzis sem éppen kézzelfogható és mindenki számára ugyanazt az érzést jelentő érzelem, és az álmaimból kiindulva néha jól jön, sőt kifejezetten előnyös is a hosszú távú érzéki csalódás. Meg különben is az élet legnagyobb ajándéka nem csak az egészség, hiszen ott van sok más mellett a szeretet, vagy az apró, rövid ideig tartó szépséges pillanatokból fakadó boldogság….
Egy a lényeg számomra, befejezni minden munkámat, megvalósítani minden tervemet amibe belekezdtem a műtétem után (gondolok itt elsősorban a fotózáson és a nagyobb lélegzetvételű írásaimra). Egyfajta sajátságos befejezett életművet szeretnék hagyatékként hátrahagyni a gyermekeim számára, ahol az életmű szó talán nem is tűnik olyan hatalmas túlzásnak, ha a szó nem feltétlen művészi mivoltát vesszük alapul.
Bár annak megítélése, hogy képvisel-e valamilyen értéket a későbbiekben ez a sok zagyvaság, úgyis az utókor feladata lesz. Nem vagyok zseni, költő, még csak írónak vagy hatalmas tehetséggel megáldott művészléleknek sem tartom magam, de mindezek ellenére azt érzem, hogy a túlságos, néha szélsőséges érzékenységemnek, igazságérzetemnek, az átlagosnál fejlettebb, kifinomultabb empátiámnak valamint a Parkinsonos évek élettapasztalatainak köszönhetően sokkal másabb nézőpontból van szerencsém látni a körülöttem lévő világot, mint egy átlagos életet élő embernek. Bizonyára lehetnek az önértékelésemmel kapcsolatban hiányosságok, ám ha visszatekintek az elmúlt életemre, éppen a magabiztosság volt az az emberi tulajdonság, amiből nem sikerült olyan bőségesen magamra aggatni, mint amennyit elbírt volna a lelkem. Azt meg senki sem gondolja magáról, hogy „hüje”, mert abban az esetben, ha mégis, akkor ott már komoly gondok vannak. A buta, humánusabb, diplomatikusabb mondhatnám, viccesebb megfogalmazással, az olyan emberek, akiknek a fejében gyakran megszűnnek az idegsejtjeik közötti kapcsolatok, amúgy is sokan vannak sajnos, ha jobban körülnézünk, pedig a születés pillanatában mindenki egyenlő, legalábbis emberi mivoltában. Amúgy sem számít mit mondanak rólam azok a birkák, csupán az számít, én mit gondolok magamról és róluk. (Ezt nem is én találtam ki, egyszerűen sok más számomra értékes gondolat mellett, ezt is magamévá tettem)
Ezen felül csupán egy valakinek tartozik az ember elszámolni valóval, mégpedig az Istenének, ami számomra egyet jelent aa lelkiismerettel. Az Isten pedig azt gondolom nem más, a mindenki számára érthető és egyforma teremtő erővel megáldott emberi lélek, végső soron te, én, ő, mi, tehát maga az értelmes EMBER! Az utóbbi gondolatmenetet logikusan folytatva, számomra az a végkövetkeztetés is egyértelműnek látszik, miszerint aki nem tiszteli embertársait, illetve ellenük bármilyen bűnt elkövet, az az ember Isten ellen vét!
Az is könnyen belátható a számomra, hogy egy emberként a világot megváltani senki sem képes, csupán bevállalva a nagy álmainkat egy közösség együttes ereje tudja alapjaiban megrendíteni a rosszul megépített fundamentumokon álló várakat.
Na most mondja valaki, hogy a fent leírtak túllépik a céltudatosság határait… Ha meg közben elveszíteném az élet fonalát, akkor ne mondhassa senki, ez az ember még csak meg sem próbálta erős közösséggé alakítani a hasonló gondolkodású környezetét.
A lényeg még csak most következik, hiszen amiért klaviatúrát ragadtam ismét, az az, hogy Kaposváron a kórházi controll vizsgálatom előtt, kint a váróban olyasmi történt, amit úgy érzem meg kell osztanom mással is….. Rövid leszek.
Miközben apám és jónéhány beteg társam jelenlétében hosszú órák óta a soromra vártam, nem messze tőlem történt egy sajnálatos rosszullét. Egy fiatal hölgy szülei segítségével, visszatérve a mellékhelyiségről, éppen leülni készült, amikor hirtelen, minden előjel és vészjósló előzmény nélkül sírásban tört ki. A következő pillanatban már szinte ijesztő arckifejezéssel, teljesen megmerevedve, - szemei fennakadva - nézett a semmibe a nem olyan rég még kedvesen mosolygó leány. Valami olyasmi állapotot kell elképzelni, mint amikor egy epilepszia roham kellős közepén megállítaná valaki a filmet, kimerevítve belőle azt a kockát, amelyen az epilepsziás beteg külső megjelenésében a legfélelmetesebb állapotba kerül. (Megtudtam azt is, hogy ez az állapot fenn szokott volt állni akár 2 órán keresztül is, és elég gyakran) A szülök arcán egyszeribe kiült az aggódás, a tehetetlen félem, és a szeretet leírhatatlan egyvelege. Közben az orvos is megérkezett, bevitték a beteget a legközelebbi üres rendelőbe.
Akkor ott a kórház alaksori folyósólyán, talán a fejlett empátiámnak köszönhetően, de megtapasztalhattam mindazt, mondom mégegyszer, kivétel nélkül mindazt az emberi érzést, amit a kívülállók érezhetnek, illetve tanúsíthatnak(meg is teszik) egy látványosan beteg társuk iránt az élet bármely területén.
Magyarul ott volt előttem a folyosón, a lelki szemeim előtt mindaz a világ kicsiben is, amely körülveszi a krónikus betegeket mindennapjaikban, odakinn a nagyvilágban. Értem ez alatt, az ott várakozó, sorban álló, vagy éppen ülő, netán segítséget tanúsító vegyes érzelmek, érzések összességét: sajnálat, közöny, felháborodás, diszkrimináció, aggódás, szeretet, rasszista gyűlölet, alaptalan és alapokon nyugvó (nyugtalan)félelem, konkrét és csak szóban felajánlott segítségnyújtás, illetve utóbbi hiánya, tehetetlenség, kétségbeesés, elutasítás, kinevetés, szakmai hozzáértés, butaság, előítéletek, remény, küzdelem….
/ ha valamit/valakit netán kifelejtettem, azt nézzék el nekem kérem, mert a könnyeivel küzdködő beteg szem köztudottan hajlamos az elfogult és homályos látásra, ebben az egyébként is torz világban…./
Köszönöm a figyelmet!
