Angyalbőrben: „Dobbantós kimarcsi”

Angyalbőrben: „Dobbantós kimarcsi”

„Hát ha tényleg kíváncsi vagy rá, először biztos azt szeretnéd tudni, hogy hol születtem, meg hogy milyen volt az én egész tetű gyerekkorom, meg hogy mik voltak a szüleim, mielőtt beszereztek engem, meg minden, szóval hogy egy ilyen Copperfield Dávid-féle marhaságot adjak le, de ehhez nincs kedvem. Először is unom ezt a témát, másodszor a szüleimet sorba megütné a gutman, ha nagyon mélyre találnék túrni a dologban. Az ilyesmire rém érzékiek, főleg az apám. Rendesek is, meg minden, nem mondom, de rém érzékiek. Ebből úgyse lesz itten életírás, vagy mit tudom én, csak azt akarom elmondani…,”

… hogy ez év augusztusában lesz éppen 30 éve, hogy 20 éves fejjel bevonultam a Magyar Honvédség 26. Bottyán János Gépesített Lövészdandárjához Lentibe, ha egészen pontos akarok lenni, Zajdára, hogy lehúzasson velem a Magyar Népköztársaság másfél szájbatekert esztendőt, meg ilyenek. A történet, amelyet megosztanék veled, e regrutává válásom után egy évvel játszódott.

Egy verőfényes, nyárvégi ünnepnap reggelén, amolyan hosszú hétvégén, vagy ilyesmi, éppen augusztus 20-án, a közös dandár reggeliből visszafele jövet összefutottam a falumbeli Jani barátommal, aki hozzám hasonlóan „öreg rájaként” az utolsó hat hónapját töltötte Zajdán. Jani, akivel a civil életben átéltünk jónéhány felejthetetlen bulit, korábban már leszolgált 1 esztendőt egy másik alakulatnál, de a rossz térde miatt idő előtt leszerelték, aztán mégis úgy döntött a mélyen tisztelt, kedves állam bácsi vagy ilyesmi, hogy ne hogy má' jól érezze magát Jani, ezért visszarángatták a maradék hat hónapra is, amely restanciának, képzelheted, mennyire roppant mód ürült, meg minden.

Mit ad Isten, János honvédnak is ugyanazon pörgött az agya mint az én túlságosan is kipihent agysejtjeim. Mi volna, ha… Annak ellenére, hogy egyikünket sem engedték haza hétvégén eltávra, mégis együtt hánynánk tele a táncparkettet az ilyenkor szokásos,, 20- i gellénházi bálba, ha érted, mire gondolok. Csak volt egy icipici akadálya a tervezett dorbézolásunknak, mégpedig nem más, mint a laktanya őrtornyokkal megtűzdelt roppant kerítése.

Szóval megdumáltuk, nekünk a fonott drót és az éber őrök nem jelenthetnek különösebb akadályt. Egyszerűen, de részletesen elterveztük, hogy a délelőtti látogatás ideje alatt, a CSMO (Csapat Művelődési Otthon) melletti füves részen, ami nagyon közel volt a kerítéshez, a civilekkel elvegyülve, napozást színlelve dobbantunk.

A zseniális forgatókönyvünket követve, csak úgy laza gyakorló öltözetben, ki is feküdtünk a megbeszélt füves placcra, ha emlékezetem nem hagy cserben, olyan 11 óra tájban. A laktanya kerítése tőlünk sac-per-kb 2-3 méterre húzódott. Bennünket csupán egy hatalmasnak azért nem nevezhető, kerítés alatti rés választott el a hőn áhított szabadságtól. Elképzelheted, a rés éppen akkora volt, hogy egy ember hason csúszva át tudott rajta préselődni. A kerítés túloldalán sűrű erdő garantálta az odáig valahogy szerencsésen elvergődő delikvens „láthatatlanságát”, ha érted, mire gondolok. De az őrtorony közelsége miatt, az erdőig eljutni sem volt egyszerű. Nem is beszélve a kerítés alatti átjutás roppant veszélyeiről, és itt elsősorban ne a drót okozta sérülésre gondolj.

Sorsot húzva, Jani barátom volt az első. Egy óvatlan pillanatban, amikor az őr éppen ellenkező irányba nézett, Jani, izmos testalkatát meghazudtolva, hiszed vagy nem, a másodperc tört része alatt kettőt hempergett a kerítés irányába és sutty már kinn is találta magát. Odakinn szintén két gyors fordulat a fűben, és amire a toronyban nagyokat ásító őr tekintete ismét ránk tévedt, Jani már nagyban loholt a rengetegben, a telefonon előre leegyeztetett hely felé, ahol közös barátunk, Csabi már türelmetlenül várta, hogy hazafuvarozhassa a két katonaszökevényt.

Gondolhatod, hogy felgyorsult a szívverésem, amikor rám került a sor. A torkomban éreztem minden dobbanást Lehet, hogy most kiröhögsz, de szó szerint majdnem betojtam. Gondoltam, „jöjjön, aminek jönnie kell”. Két fordulat balra, aztán… - Állj, maga meg mit buzerál ott közel a kerítéshez? – hallottam az őrszem mennydörgő hangját és látni nem, de érezni éreztem AMD-el biztosított, szúrós tekintetét a hátamban. Gondolhatod, akkor ott egy másodpercre megállt bennem az ütőér, végig pörögtek szemeim előtt addigi, gyarló életem filmkockái és biztos voltam benne, hogyha nem lő le, minimum a fogdára kerülök.

No de hogy, hogy sem, a gépből ismét emberré váló őr megkegyelmezett; talán látásból ismerhettük egymást vagy ilyenek. Úgyhogy nem maradt más választásom vesztesként, mint a  meghátrálásos visszavonulás.

Talán mondanom sem kell, hogy hazáját hűen szolgáló öreg bakaként nem dobtam még sutba a kijutás csábító lehetőségét. Pörgött az agyam, mint a többmagos processzor, míg nem arra az elhatározásra jutottam, hogy dobbantok, vagyis kimegyek egyenesen a kapun kimarcsira, hamis aláírással ellátott, le nem adott katonakönyvemmel. A „kopasz” hadnagy főnököm T.B., aláírása éppen megfelelt a célra. Igaz a neve nem szerepelt az aláírásra jogosult tisztek névsorában,, de ez a cseppet sem mellékes tény, mint utóbb kiderült, hála istennek, egy cseppet sem számított.

Szóval, nyomban felmentem a parancsnoki épület második szintjén lévő „hadműveleti rajzolónak” hívott helyiségébe és miután beírtam a kimaradásom adatait, a „világító asztalon” lekopíroztam főnököm szignóját, meg ilyenek. Meg voltam elégedve az eredménnyel. Olyannyira jól sikerült a művem, hogy minden különösebb akadály nélkül kijutottam a főkapun.

Aztán az akkori, stoppolásra vonatkozó szigorú szabályokat maradéktalanul betartva, az erdei vasúti átjáróig gyalogoltam, majd egy jó szándékú embertársamnak, helyesebben az autójának köszönhetően, minden gond nélkül én is hazajutottam.

Az esti bál jól sikerült, és a visszaút is zökkenőmentesen lezajlott, eltekintve attól a nem megszokott eseménytől, hogy Jani barátom menet közben, az anyós ülésen ülve, legalább kétszer kidobta a rókát az autó lehúzott ablakán. amitől aztán én is önindítózásba kezdtem, ha érted mire gondolok. Még szerencse, hogy a mellettem lévő jobb oldali ablak fel volt húzva…  

Aznap éjjel mindketten győzelem-ittasan hajtottuk fejünket a zöld párnánkra, ami alatt ott lapult a Playboy újság legfrissebb, ám kissé megviselt száma, meg minden. Szóval rövidre zárva a történetet, ha érted mire gondolok, a foglakozás elértre a célját.

(Első bekezdés: Részlet: J. D. Salinger: Zabhegyező)

Ennyi! Innyi! Jóberúgnyi aszt hömbölögnyi!

Üdv! BenMar

Blogajánló

Blogajánló:

Tisztelt Olvasó! Ajánlom a figyelmedbe "Gyere közelebb" című LINK alatt található blogbejegyzéseimet... Azt gondolom a különböző blogcímek ellenére is egészen szorosan össze/hozzám tartoznak az bejegyzések.

 "Gyere közelebb"

Üdv! BenMar

Csodára várva...

Csodára várva…

Manapság egyre gyakoribb eset, hogy elszakad a cérna. Talán érthető okai vannak ezen kifakadásaimnak. Nem öncélú panasznak szánom az alábbi bejegyzésem, inkább csak amolyan a Jóistenhez, „pusztába kiáltott szónak”.

Azóta, hogy diagnosztizálták a Parkinson kórt, egymás után telnek a szürke hétköznapok, ritkán nem szó szerint vett ünnepnapokkal vegyítve (sajnos utóbbiból csak kevés akad). És csak várok, csak várok, csak várok és sírok is, mint egy rossz gyerek, aki nem igazán érti miért kapta a pofont, ráadásul a nem várt tasli után miért kell a sarokban kukoricán térdepelnie. ......

Nem is igazán tudom, mire számítsak. Talán egy földön kívüli csodát remélek, amely segítségével egy szép nap reggelén arra ébredek, hogy meggyógyultam. De ez a fránya gyógyulás csak nem akar ideérni, még egy halovány reményt sem hajlandó megcsillantani valamilyen új gyógymód vagy gyógyszer formájában, legalább amolyan mézesmadzag gyanánt. Bár ez utóbbi, azért nem teljesen igaz, hiszen van rá példa, hogy új, eredményesnek tűnő eljárással kecsegtetnek a kutató doktorok, ám ez sajnos az esetek 99,9%-ában megmarad a „Brit tudósok” kutatásai szintjén vagy az idők folyamán feledésbe merül.

Érzem, hogy minden próbálkozásom, imám és akaratom ellenére, tizenöt esztendeje, napról napra testileg és szellemileg kevesebb vagyok; ami, lássuk be, nem természetes állapot egy 50 éves családapánál. Hiába is szépíteném a dolgokat, az állapotom nem hogy stagnálna, hanem fokozatosan romlik, egyre több és több probléma nehezíti az amúgy sem könnyű, mindennapi bagatell problémákkal túlfűszerezett, nyomorult életemet. Tudom, már rég csak emlékoldalam volna a Facebook-on, ha nem történt volna meg a DBS műtétem; és azzal is tisztában vagyok, hogy számtalan ember van nálam sanyarúbb helyzetben. Nagyon sajnálom őket is, de becsapnám magamat és a környezetemet is, ha azt állítanám, hogy ez a nyilvánvaló tény minden esetben megvigasztal. Eszembe jut egy idevágó mondás is: „mindenkinek a saját kisujja fáj a legjobban”, amely úgy érzem nem áll messze a valóságtól.

Gyakran érzem önámításnak a „Soha ne add fel!” bátorításként használt mondat elcsépelt szavait, hiszen kimondva, kimondatlanul tisztában vagyok ennek a betegségnek a folyamatával és legfőképp az utolsó stádiumával. Na, én éppen ez utóbbit nem szeretném megélni. Hogy mozgásképtelen állapotban, kiszolgáltatottan cipelgessen a családom, hogy retardált idiótaként nézzek üres tekintettel a semmibe és még folytathatnám a szörnyűbbnél szörnyűbb gondolataimat… Hiszen már így is eléggé nehezen és kiszámíthatatlanul mozgok ahhoz, hogy aggodalom nélkül oda menjek, ahova szeretnék. A bakancslistám is lassan lenullázódik, de közel sem azért, mert beteljesült, hanem azért mert egyre kevésbé van realitása a vágyaimnak….. És, ha ne adj Isten egy percre elfelejteném, hogy mi a valóság, abban a szent pillanatban megbotlok, elesek, görcsbe rándulok vagy a beszédem válik nehézkessé, mintegy cinikus figyelmeztetésként a sorstól: "Fiúcska, ne hogy már jól érezd magad!"

Ha a könyvek és néhány jóember (a rossz indulatúakat inkább mellőzném) segítségével nem tudnék néha kimozdulni, úgymond szárnyra kelni a nem kívánt „börtönömből”, akkor már biztosan beleőrültem volna ebbe az iszonyú bezártság érzetbe.

Az az igazság, hogy a beteg ember manapság senkinek sem jó társaság, éppen ezért (legfőképpen a túlmozgásom miatt) nem is szívesen megyek társaságba. A szívem szakad meg, ha arra gondolok, tudom, mennyi mindenről kell lemondjak, mennyi örömet tudnék, illetve kellene hogy adjak a sok bánat helyett a családomnak és a közvetlen környezetemnek….. Mert ugye gondoljunk bele, az sem mindegy, hogy vakon/sántán születik a bika avagy élete teljében vakul/sántul meg.

A közvetlen, szerető családom segítő szándéka ellenére (őket sem szeretném a magányom mélységeibe magammal húzni) úgy érzem, belefáradtam, belefásultam a küzdelembe, az örökös szorongásba és gyakran érzem magam felesleges láncszemnek, aki önként el kell, hogy engedje társai kezét azért, hogy lehetővé tegye a számukra a további normális életet. Meg hát – kimondva, kimondatlanul - ez az élet rendje: a gyógyíthatatlan betegek, a gyengék, a genetikai hulladékok nem kívánt evolúciós zsákutcának számítanak.

És csak várok, csak várok, csak várok és sírok is, mint egy rossz gyerek, aki nem igazán érti miért kapta a pofont, ráadásul a nem várt tasli után miért kell a sarokban kukoricán térdepelnie. ...... Nem is igazán tudom, mire számítsak. Talán egy földön kívüli csodát remélek, amely segítségével egy szép nap reggelén arra ébredek, hogy meggyógyultam…

Ámen!

Ennyi! Innyi! Jóberúgnyi aszt hömbölögnyi!

Amíg lehet!

Üdv!

BenMar

Mély agyi stimuláció (DBS) Parkinson-kórban Fontos információk betegek részére

Mély agyi stimuláció (DBS) Parkinson-kórban.

Fontos információk betegek részére (2016)

Forrás: LINK: Letölthető PDF formátumban