Már közel fél éve nem írtam ide a blogba. Bár az is meglehet, hogy egyéni szociális probléma fennforgása miatt, senki sem olvassa ezeket a sorokat. Közben - pontosabban az elmúlt néhány év alatt - azért történtek jelentéktelennek nem nevezhető események is (többek mellett egy ismeretlen eredetű, kisebb mikroagyvérzés, amely miatt - legalábbis jobb diagnózis híján - 4-5 naponta, 3-4 napig tartó csuklásrohamokkal, hányingerrel kell megküzdenem).
Na ennyit az önsajnálatról....
Azért születtek új, pozitív dolgok is az elmúlt időszakban. Az egyik ilyen számomra is fontos történés, hogy idén júliusban - hosszú kihagyott évek után ismét - együtt nyaralhattam a családommal. Horvátországban. Tavaly nem gondoltam volna, hogy valaha még lesz erőm eljutni az Adriára. Plusz született 2 új versem is. Anno 2002-ben vittem el a családomat az Adriára, pontosabban Rab-szigetre. Még most is libabőrös leszek, ha arra gondolok, hogy milyen érzés volt életemben először a fiammal és a kedvesemmel megpillantani a tengert... na jó bevallom, nem ez volt az első eset, hogy láttam az Adriát, de így közösen egészen más érzést csalogatott belőlem elő a tenger szele.
Korábban írt 2 versem:
Benmar: Vallo-más
Óvatosan ereszkedik a Nap a vízbe,
megfürdeti sugarait az alkonyat;
a tengerben még ott a tükörképe,
aztán megfullad a fény egy perc alatt.
Hallgatom a csobbanás csendjét,
szememben láng lobog - s rálehel az éjszaka -;
ülünk egymással szemben, mint két
szerelmes, én és a varázslatos Adria.
BenMar: Adriai alkony
Egyszer réges-régen
- akár a mesében -,
Föld-közének tengerén;
Adriai alkony
rám talált a parton
s néztük egymást Ő meg én.
Tüzes színű fény-folt,
- átölelt az égbolt -
s dalmát dalt dúdolt a szél;
Pucéran és lassan
jött a halk morajban,
hozzám bújt, mint aki fél.
Szerelmesen csókolt,
- szomjas szája sós volt -,
midőn vízbe fúlt a Nap;
Akár egy szép álom,
ma is reá vágyom…
nem volt több: egy pillanat!
És a két legfrissebb:
BenMar: Bakancs….
Ígérem, nem lesz hosszú lista:
Szeretnék eljutni Párizsba,
sétálni éjszaka a Szajna parton
s egy lopott csókért mondani: „Pardon”.
Megcsodálni az Eiffel Tornyot,
s Calvadosból inni egy nagy kortyot…
Utána elrepülnék Rómába,
a gyönyörtől talán nem esnék kómába.
Az Istenért sem hagynám ki a Pápát,
intenék neki egy hatalmas hívői pá-pát.
És ha már az öreg csizma földjén járok,
megnézném hogy élnek a szicíliai taljárok.
Végül áteveznék az Óperenciás óceánon túlra,
Kiállnék stoppolni a 66-os amerikai útra.
Megnézném mi a helyzet a vad-Nyugaton,
Talán J. F. Cooper is elkísérne egy jó darabon.
A keleti partot is szívesen megcsodálnám,
akármi történjék, bármi is vár rám.
Reggelig tudnám folytatni a bakancs listám,
ha nem érezném magam igen nagyon lustán.
Megmarad számomra a szárnyaló képzelet
a világjáró tortából csupán egy parányi szelet,
ami sajnos ma még nem elég másra:
„németbe”, „osztrákba”, „olaszba”, „horvátba”…
(2024)
BenMar: Emlékkönyvemből
Mikor emlékeim közt
néha, ha kutatgatok,
előbújnak azok a
falun töltött ,gondtalan, nyugodt vasárnapok.
Visszatartott könnyeim
feláztatnak legbelül;
régmúltamra gondolok,
midőn lelkem legmélyén keserves bánat ül.
A szőlőlugas alatt
lódarazsak döngenek;
imitt-amott napoznak
megfáradt, éber, éhes, fekete döglegyek.
Papa a kerti széken
elnyűtt „Zalát” lapozgat;
mama cirmos cicával
egy öreg padon…, elülnének tán naphosszat.
Tisztán iszom a csendet,
s a visszahozhatatlan
rátelepszik a vágyra;
olyan a szívem, akár egy felfűtött katlan.
Zokogva izzad a nyár,
és vele sír a múltam,
egykor ki volt kövezve
az út, amin még gyermekfejjel elindultam.
Hova tűnt a nyugalom?
Ma merre jár a béke?
Tán’ nem ment el örökre;
jó volna már megtalálni s elkapni végre!
(2024)
Ennyi, Innyi, Jóberúgnyi aszt Hömbölögnyi!
