"Hány az óra, Vekker úr?"

"Hány az óra, Vekker úr?"

A mobiltelefonok sajnos átvették az ébresztőórák ébresztő funkcióját. Régen – ha rendszeresen felhúzták őket – éjjel barátságos vagy éppen idegesítő monotonitással (kinek-kinek vérmérséklete szerint) elketyerésztek a háztartások nagy részében.

Nekem is volt anno egy saját bejáratú, indokolatlanul bivalynagy és erős hangú orosz vekkerem még a főiskolai kollégiumban. Első reggel olyan iszonyatos hangon ébresztett bennünket, mint ahogy az ügyeletes törzsőrmester tette azt hajnalok hajnalán a laktanyában: „Jó reggelt bajtársak ébresztő fel!” - erre ki kellett pattanni az ágyból.

Mindebben csupán az volt a bibi, hogy szobatársamnak aznap nem volt első órája, így ő még aludt volna. (Ezt követően nem szólt hozzám egy hétig.)
A további nézeteltérést megelőzvén másnap este szobánk beépített ruhásszekrényébe rejtettem a vekkert, azzal a meggondolással, hogy a szekrény majd tompítja a leírhatatlan hangú ébresztőóra csörgését.

Hát nem így történt. Éjszaka már gyanús volt, hogy az óra a szekrényben hangosabban ketyegett, mint azt megelőző este. Reggel aztán beütött a krach, ugyanis a szomszéd szobában alvó két kolléga ugyanúgy felriadt (és akkor még diplomatikusan fejeztem ki magam) az eszméletlen hangra. A két szobát ugyanis a beépített szekrénynél csupán egy vékony bútorlap választotta el egymástól és mivel a szekrény még dobott néhány decibelt a hangerőn, tajtékzó üvöltés hallatszott át a szomszéd skacoktól, ezt követően pedig eszeveszett dörömbölés az ajtónkon. Szidták a felmenőimet oda-vissza. És ehhez, ha még hozzágondoljuk, hogy ők már 4. évfolyamos sport tagozatos nebulók voltak, jómagam pedig 1.-ős biológia szakos pernahajder…

A további tragédiának elejét véve másnap kidobtam az órát az ablakon…

Üdv! BenMar/ Bazsó

Fotó: Internet

 

 

A Orosz-Ukrán válság margójára...

  

Nem vagyok politológus, szociológus még csak elemző szakértő sem! Kívülállóként sem szeretnék megmondó emberként tetszelegni vagy vészmadárkodni, mégis azt gondolom az előttünk (mellettünk) zajló eseményekkel kapcsolatban, hogy velem együtt felnőtt egy 50-60 éves európai (katonaviselt) generáció, akik közül számosan vannak olyan felelősségteljes katonai, politikai (vagy egyéb) vezető beosztásban akik nem tapasztalták meg saját bőrükön a kegyetlen háború borzalmait. Mindehhez gondoljuk hozzá azokat a 18 év feletti emberkéket, akik a számítógépeken virtuális háborúkban vagy ne adj Isten civil "military játékokon" edződtek, nőttek fel.... valamint - feltéve, ha nem tör ki atomháború - nem is szólva a háború okozta pusztítás világszintű gazdasági válságáról, a fegyver, valamint energiahordozók kereskedelméről (no meg utána a gazdaságélénkítő hatásáról); és azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy Ny-Európában már jelenleg is energiaválság van.

Mindez, amit az előzőekben leírtam, megroggyant agyakkal vagy pszichopata elmékkel karöltve beláthatatlan, katasztrofális következményekkel járhat. Mint ahogy XX. századbeli európai történelmünk során már kétszer megtörtént; helyesebben háromszor is.

Hááát nem tudom ezekből az aspektusokból nézve milyen esélye van a háborúnak?

Ez csupán az én borúlátó privát véleményem, amibe még belegondolni is iszonytató! 😢 

Milyen jó is volna, ha a háború szó kimerülne a számháború max. kéz vagy lábtörésekkel járó borzalmában!

Üdv! BenMar/Bazsó

Fotó forrása:Internet

Ars poetica

Őszintén szólva valamiféle késztetést érzek (meglehet, a Jóisten noszogat) az írásra, legyen szó amatőr versről, vagy próza próbálkozásról. Valahogy úgy vagyok vele, mint a jóféle whisky-vel: hosszabb vagy rövidebb időre elvonja a figyelmemet a gondoktól, a betegség okozta nehézségektől és mindemellett még - az olvasással együtt - szórakoztat is. Ráadásul az írásnak - érzékszerveinknek köszönhetően - ugyanúgy, akár egy szép italnak, lehet színe, illata, íze és lecsengése is. Valójában arra törekszem, hogy egy-egy történetet tényszerűen, elfogulatlanul próbáljak meg leírni.

Ez persze sohasem sikerül, mert - a fene tudja miért 😉 -, mindig ott bujkál a sorok mögött a véleményem is. Van, amikor sikerül illetéktelen szemek elöl  megfelelően elrejtenem ezeket a „hátsó gondolatokat”  máskor meg éppen az a célom, hogy az „aki bújt, aki nem!” felkiáltás után segítsek mást is rávezetni arra, amit az igazságkeresés, vagyis önmagam megismerésére szánt utamon a sorok mögé rejtettem. Persze ez az igazság nem számít mások számára is követendő, megdönthetetlen, megmásíthatatlan etalonnak feltéve, ha elfogadjuk azt a Popper Péter által felállított definíciót (nem szöveghűen idézve), mely szerint abszolút igazság az, amit megfelelő bizonyítékokkal meg lehet dönteni.

 

Üdv! BenMar/Bazsó

 

 

 

Mi jár a fejedben, Balázs?

A jelen tulajdonképpen az apró pillanatok szintjén értelmét veszti. Hiszen a jövő - ahogy elérjük - egy szemvillanás alatt múlttá válik. Tehát a jelen csupán egy arany-porszem az idő homokórájában; ezért olyan értékes, amit élvezni kell és amire nem árt, ha vigyázunk ...

 

Üdv! BenMar/Bazsó

A Rózsás-kereszt

 

Rózsás-kereszt...

(részlet a "Gellyének háza" című helytörténeti könyvből)

Volt, aki túlélte a véres harcokat és hazatért. Rózsás Ferenc is a szerencsés visszaérkezők közé tartozott. Az ő nevéhez fűződik a gellénházi Budai-hegyre vezető út mellett található „Rózsás-kereszt”, – mint I. világháborús emlékmű.

A történetét unokája, Kuczogi Antal mondta el:

„Nagyapámat, Rózsás Ferencet, aki 1878-ban született, már az első világháború előtt behívták sorállományú katonának. Abban az időben is 20 éves kor körül hívták be a legényeket katonának. Ő is 20 éves korában vonult be huszárnak, és Zalaegerszegen a Zrínyi Miklós Gimnáziummal szemben, ahol később én is érettségiztem, volt a laktanyájuk. 1914-ben az első világháborúban nagyapámat Oroszországba vitték, de az is igaz hogy, ott szakácsként jó dolga volt. Ott, Oroszországban megfogadta, hogyha megússza élve, egészségesen a háborút, akkor a lakóhelyén állíttat saját költségén egy keresztet. Nem sokkal hazatérése után, 1921-ben be is váltotta az ígéretét. Attól kezdve áll – az idők folyamán kisebb-nagyobb

felújításokon átesett – Rózsás-kereszt. Rózsás nagyapámék heten voltak testvérek. A hat férfigyermek mellett egy leánygyermek volt. Mind a 6 legény itt, Gellénházán telepedett le.”

Üdv! BenMar/Bazsó

HAZA

 

A "Haza(szeretet)" fogalma (nem azonos az állammal) számomra szavakkal, egyszerűen leírhatatlan... Ha mégis megpróbálnám érzékeltetni, akkor így fogalmaznék: a Haza tulajdonképpen egyfajta privát szférához tartozó, egyben közösségi érzés is, amely néha a mérhetetlen hiányérzetben, keserű szomorúságban; máskor pedig önfeledt örömben és határtalan büszkeségben mutatkozik meg igazán...

Akár a szerelem a maga csodáival, megfoghatatlan intimitásával... A Haza nem csupán az állammal nem, hanem a nemzettel sem azonos értelmű (bár ez utóbbival szoros kapcsolatban is lehet). A Haza minden politikától, túlzásoktól és sallangoktól mentes kell hogy legyen..... leginkább a szülőföldre az otthonra hajaz

Üdv! BenMar

„Mindegy, kik beszélnek hazád nevében? Mindegy az is, mit mondanak azok, akik jogosultnak hiszik magukat, a haza nevében beszélni? Te hallgass hazádra. Mindig, mindent adjál oda hazádnak. A világnak nincsen semmiféle értelme számodra hazád nélkül. Ne várj jót a hazától, s ne sopánkodj, ha megbántanak a haza nevében. Mindez érdektelen. Egyáltalán, semmit ne várj hazádtól. Csak adjál azt, ami a legjobb életedben. Ez a legfelsőbb parancs. Bitang, aki ezt a parancsot nem ismeri.”

(Márai Sándor: Füves könyv)