KÖNYVAJÁNLÓ
Mucsi Zoltán
Bérczes László beszélgetőkönyve (2020)
/Tisztelt Esküdtszék! Az életrajzi ihletésű (Mucsi Zoltán művész úr által részemre dedikált), 2020-ban az Európa Könyvkiadó gondozásában megjelent beszélgetőkönyvet tavaly karácsonykor kaptam ajándékba. De az igazat megvallva, csupán most a napokban jutott az elolvasására idő. Mentségemre szolgáljon, hogy olvasni a teraszon, verőfényes napsütésben szeretek, amivel sajnos az utóbbi időben nem nagyon kényeztet bennünket ez a szájbatekert tavaszi időjárás./
Az igazsághoz hozzátartozik, olvastam már több, művész emberről szóló könyvet, többféle formában (önéletrajz, regény vagy tények, események, interjúk dokumentumszerű leírása), illetve nem életrajzi ihletésű beszélgető könyvvel is összetalálkoztam már életem során, de így ezzel a párosítással még nem volt szerencsém összefutni.
Nem árulok el titkot: a színeiben visszafogott, esztétikus külső után a tartalom sem okozott csalódást! A humorban bővelkedő, néhol regénybe illő, történetek által tartalmas élményekkel – Mucsi Zoltán sorsszerű véletlenek sorával teli életútjáról, valamint a színházak kulisszatitkaival, a színészek sikerekkel és csalódásokkal teli, emberközeli világáról szerzett ismeretekkel – lettem gazdagabb! Mindehhez a katarzis szerű élményhez nagyban hozzásegített az író, Bérces László Jászai Mari-díjas rendező, tanár, szerkesztő, dramaturg, fesztiválszervező és beszélgető társa, a (Bérczes László szavaival élve) „költészetté burjánzó trágárságtól” sem visszariadó Mucsi Zolán (Kapa) Jászai Mari-díjas színész, érdemes művész beszélgetése. Amely dialógus - azt gondolom - a szerző jól megkomponált, lebilincselő írásának és Mucsi Zoltán mozgalmas, illetve tevékeny életútjának (IS) köszönhetően nem csupán egy egyszerű kérdezz-felelekre hajazó munka, hanem a traccspartin jóval túlmutató, példaképnek sem utolsó, maximalista, szerény (egyáltalán nem álszerény!), a könnyeit sem szégyenló, érzékeny, a közönsége felé őszinteséget, alázatot tanúsító művészember és a Kapát kiválóan ismerő, ritka empátiával megáldott barát kommunikációján alapuló, értékes életrajzi műalkotássá növi ki magát. (A könyvből megtudhatja, aki eddig netalán nem tudta, honnan kapta Mucsi Zoltán a "Kapa" becenevet; Ja, bocs, mégsem!)
A könyv - miközben eljutunk a Szolnoki Szigligeti Színháztól a sokat emlegetett Bárkán és a Krétakör Színházon keresztül a Nézőművészeti Kft.-ig - a lécet önmagával szemben magasra helyező Kapa filmjei mellett, bepillantást enged a sokoldalú színész sorsszerű, alulról induló, de a képzeletbeli ranglétrát megjáró, magasságokba ívelő életútjába is.
Beck
Zoltán a könyv utószavában feltesz egy metaforikus kérdést, „Tudnak-e
beszélgetni ezek az emberek úgy egymással, hogy az a harmadik cigaretta
mindig ott égjen?”, amelyre egy nagy „igennel” tudnék felelni. Ugyanis a két művésztárs (kolléga) párbeszédét olvasva olyasvalami érzés kerített hatalmába, mintha a két ember baráti, néhol intim, „titkos”, egyben kötetlen beszélgetésébe bekapcsolódna egy beavatásra meghívott harmadik fél is, aki nem más, mint maga az olvasó. Ez az elejétől a könyv végéig egyenlő partnerként kezelt harmadik személy oly módon juthat a nyilvánosság elé ezidáig nem tárt információkhoz, ismerhet meg közelebbről egy emberi sorsot, egy szerethető, visszafogott, nem mindennapi karaktert, hogy egyetlen percig sem érzi magát a manapság oly divatos zombik, lebutító, képzeletbeli valóság show-jában. Sőt a laza stílus mellett - jó tanítóként – a beszélgetőkönyv tengernyi hasznos lexikális tudást próbál bele paszírozni a magamfajta, színház világában és az irodalomban járatlan, ám a humort és az(ön)iróniát értő, tudásra szomjazó, amatőr firkász, félművelt "Mikiegér" szürkeállományába. Ráadásul az emlékek közt, a közismert és ismeretlen helyszínek mellett felszínre jönnek a nemzetünk nagyjai is; hogy csak két nevet említsek a számtalan el/ismert színész, rendező, előadóművész közül, példának okáért az általam is szeretett és tisztelt, közelmúltban elhunyt színésznőét, Törőcsik Mariét és a zeneszerző, színész, énekesét Cseh Tamásét.
(A 2009-ben elhunyt Cseh Tamást nem csupán azért emeltem ki, mert szeretem hallgatni, hanem mert a nevezett előadóművész alkotótársa, jóbarátja, Bereményi Géza egyik 2021-ben megjelent könyvét („Azóta is élek” címmel) kezdtem el olvasni; és miközben e sorokat írom, a MTV5-ös csatornáján éppen Cseh Tamásról szóló dokumentumfilmet vetítenek).
A beszélgetőkönyvben gyakran felbukkanó dilemma, többek mellett, a beszélgetőkönyv célját, értelmét firtató kérdés, amire aztán mind a két fél, de főként Kapa részéről a legkülönfélébb válaszokat kapja az olvasó:
„Egy emberi élet olyan mozaik, amit utólag nem tudsz összerakni, mert már sok-sok elem hiányzik. Egy ilyen beszélgetőkönyvvel ezeket a mozaikdarabkákat, láncszemeket próbáljuk megtalálni. Nem fog menni. De örömmel veszek részt a keresésben, mert egy-egy pillanat mégiscsak megadja a rátalálás örömét. A magam öröme ez, de a tied is, sőt akár az olvasóé, ha rátalál a saját életpillanataira.”
Bérczes László írja a könyv fülszövegében:
„Ennek a könyvnek akkor van értelme, ha Mucsi Zoltánnal végig tudunk járni egy utat, az ő útját. És, ha az olvasó, aki velünk végigjárja ezt az utat, eltöpreng közben a sajátján. Hogy saját döntései, a számára megnyíló véletlenek merre vitték őt azon az úton, ami csak az övé. Egy út van, a sajátunk.”
/Igentisztelt Bíróság! Főhajtás mellett, alázattal jelentem, a foglakozás részemről elérte a célját! Azt gondolom, ez a könyv qrvajó lett! Az általam megtapasztalt katarzis – amiért ez úton is hálás vagyok a két művész úrnak – már csupán a többi olvasóra vár…./
Ennyi! Innyi! Jóberúgnyi aszt hömbölögnyi!
Üdv! BenMar
