Karácsony előtti várakozás
(igaz még csak - vagy már – november van, de nehogy máááá’ az üzleteknek szabadjon és nekem ne!)
Ma reggel a teljes ébredés előtti, úgynevezett alfa állapotban, megérintett gyermekkorom téli szünet előtti, csodavárással teli pillanatainak érzése. Teljesen átjárta a testem, simogatta a lelkem aztán legvégül beleharapott a szívembe és visszalökött ebbe a hó nélküli, ködös katyvaszba, amiről azt sem tudja már az ember, hogy milyen évszak is van valójában: késő nyár, ősz, vagy tél?
Mert ugye egész évben mindenki valamilyen csodára vár. Ki ilyenre, ki olyanra, ki kisebbre, ki nagyobbra, ki szeretetre, ki vagyonra, de a legnagyobb csodát valójában a valóban fehér Szent Karácsony ünnepe szokta volt meghozni nekünk, kisgyermekek számára. (Sajnos vannak olyan csodák, amelyekre felnőtt fejjel már hiába várunk, hisz a Jézuska sem képes visszahozni elhunyt szeretteinket vagy visszafordíthatatlan betegségeket gyógyítani!) Egy kisgyermeknek még természet feletti csodát jelent maga a hóesés avagy az őt körülvevő természeti jelenségek, állatok megismerése is. De ugyanilyen csodának számított a feldíszített fenyőfa a rajta lógó díszekkel és szaloncukrokkal, az alatta lévő ajándékokkal együtt.
(Emlékezzünk csak, milyen meseszerű, csodálatosnál csodálatosabb álmokkal, vágyakkal találkozhattunk kisgyermekkorunkban!)
A téli szünetekben rengeteget szánkóztunk a Parkban, hógolyóztunk az utcákon, de előfordult ovis korunkban az is, hogy egyszerűen csak apa húzott bennünket egy kört az Olajbányász körúton, tesómmal a hátam mögött. (Apa! Ez lesz az első karácsony nélküled! Nagyon hiányzol!)
Természetesen a Kultúrba’ is eljártunk a matiné jellegű mozi előadásokra. Később, középiskolás fejjel, a mozi helyett a szomszédos korcsmába szaladtunk be egy forralt borra…
A reményteli, csodával vegyített karácsonyi várakozás ma már – és az utóbbi években egyaránt – egyre kevésbé kedves a szívemnek, lelkemnek. Talán azért, mert magasra helyeztem a lécet, így gyermekkorom szeretetteljes karácsonyaihoz viszonyítok, azokhoz a karácsonyi ünnepekhez, amikor még nem volt ilyen fényűzés, sem az üzletekben, sem pedig az otthonokban (persze tudom ennek is megvan a szociál-politikai magyarázata). Csupán a SZERETET a maga valójában és formájában, amely egyet jelentett a szeretteink, barátaink körében eltöltött karácsonyi ünnepekkel. Bárki, bármit is mondjon, a gyermekeim iránt érzett mérhetetlen szeretetem ellenére: manapság egy - jóideje - távolodunk egymástól, de nagyon! Azt is írhatnám, napról-napra egyre többen vagyunk a világon, mégis akár a világegyetem minden irányú
tágulása, egyre távolabbra kerülünk egymástól! És a legtöbb okot ismerve, azt gondolom, ez nagy baj!
Tisztelettel megköszönöm, hogy elolvastad!
Üdv! BenMar/Bazsó