BenMar: Elszaladt az idő, Barátaim!

 BenMar: Elszaladt az idő, Barátaim!

Már nem ugyanaz
a nap süt rám,
s holdam sem a régi;
fenn az égen
a sok csillag
éji sztorijaid meséli.

Már nem ugyanaz
az aszfalt,
ahova lépek;
s nem ugyanazzal
a tempóval
megyek felétek.

Már nem ugyanaz
a korsó,
amiből iszom;
s messze vagytok
tőlem:
túl száz galaxison.

Már nem ugyanaz
a zene sem,
eltűntek a régi „bálok”,
s a kihalt utcákon
egyedül,
csodára várva járok.

Megfáradt mosoly,
mit rajtatok
oly gyakran látok;
Csupán emlékeimben
éltek cimborák,
kedves régi barátok!

(2022)

Isten veled Törő! Nyugodj békében Törőcsik András!

 Isten veled Törő! Nyugodj békében!

Bizonyára sokan vannak olyan, volt általános iskolai osztálytársaim, évfolyamtársaim (itt a fiúkra gondolok elsősorban), akik velem együtt jól emlékeznek még a ’70-es, ’80-as évek foci-futballsztár kultuszára. Kisiskolás gyermekként, ahol éppen adódott egy csöppnyi lehetőségünk térben és időben (az energiát mi magunk képviseltük), rögtön megtaláltuk a módját egy jó kis futball-derbinek. Néha még igazi labda sem kellett hozzá. 

Jeles ünnepekkor általában minden alkalommal, focihoz kapcsolódó ajándékokat kértünk szüleinktől (születésnapra, a Mikulástól, KisJézustól vagy a Nyuszikától). Ily módon tettem szert jómagam is az első valódi bőrlabdára és a legelső (igaz; gumi és nem fém „stuplikkal”) focicsukára, valamint az első lila-fehér gyerek méretű melegítőmre („mackómra”), mezemre - hozzáteszem, akkoriban nagy választék nem volt a sport ruházat terén. 

Másik hóbortunk volt, hozzám hasonlóan (többnyire) minden srác az osztályban, a kedvenc "sztár"-focistájának és csapatának nyitott egy nagy spirálfüzetet; mindamellett, az imádott (talán nem túlzás a jelző) csapat és játékos posztere ott díszelgett (szentély gyanánt) mindnyájunk szobafalán. Amely füzetbe (természetesen a kedvenc klubunk hatalmas logójával a borítólapján) aztán beragasztottunk minden aktuálisan kivágott újságcikkeket vagy a (színes, fekete-fehér) újságok (Népsport, KépesSport) található posztereket.

Már kitalálhattátok, hogy az egykori példaképem, többek mellett Törőcsik András (Kese) fotóival kibélelt „írkámban” a lila fehér volt az a szín, amely a fekete-fehér újságcikkeket is bearanyozta ugyanúgy, mint a futballal töltött szabadidőm nagy részét. Persze az igazsághoz szorosan hozzátartozik, hogy jómagam akkoriban (illetve későbbi elképzelt, nem létező „focista karrierem” során) az osztályban az átlagot képviseltem focitudás terén és éppenséggel fanatikus drukker sem voltam/vagyok és az Újpest sem maradt a szívem csücske. Akármilyen távolinak tűnt is a futballisták világa vagy akármilyen is volt a ’70-es évek rendszere, nagyokat, az elérhetetlenről álmodni abban az időben sem volt tilos, helyesebben nem tilthatta meg nekünk senki.

Aztán jóval később, egyéb okok miatt Babati Feri sógorom kiemelkedő karrierjének köszönhetően jutottam el az oroszlán barlangjába, a Megyeri úti UTE stadionba.

Zárásképpen pedig – őszinte tiszteletem és részvétem jelélül – szeretném ezzel a poszttal megköszönni azt a rengeteg felejthetetlen pillanatot és érzést, amelyet Törőcsik Andris (IS) szerzett, amikor a TV előtt ülve egykoron akár Újpesti Dózsa, akár magyar válogatott meccset néztem vagy éppen az azóta sajnos elveszett spirálfüzetet töltöttem meg lila-fehér tartalommal. Úgy érzem nem mehetek el szótlanul a szerintem mára kissé méltatlanul mellőzött, világsztár, Törő halálhíre mellett hiszen - igaz, soha sem láttam élőben - valamelyest ő is része volt a gyermekkoromnak.

 

Fotó forrása: Internet

Üdv! BenMar/Bazsó