"Ha elege
van ebből a félrebeszélésből és az igazságra kíváncsi!”
(Szerelem és más drogok című filmből)
Április 11-én születtek:
1905 - József Attila
1900 - Márai Sándor
1755 - James Parkinson
Április 11 virágszirmos, piros betűs ünnepének, József
Attila (bár papíron nem, de számomra Márai Sándoréval is) nevével fémjelezve, a
magyar költészet napjának - sajnos személyes érintettség révén – már idestova 17 esztendeje, létezik egy fekete színű, sötét árnyoldala is. Ami nem máshoz,
mint az ugyan ehhez a naphoz kapcsolódó Parkinson-kór világnapjához fűződik.
Világszerte több millió ember él Parkinson-kórral
és mégis sokan nem tudják mi is az a Parkinson-kór („remegő bénulás”) valójában;
vagy milyen ezzel a mindennapokat jelentősen befolyásoló, beteg és hozzátartozó
életét egyaránt megnehezítő, rusnya betegséggel együtt élni.
A nem éppen ünnepi hangulatú aktualitás kapcsán oldalakat
lehetne teleírni a Parkinson-kór számos klinikai és pszichés tünetéről, kórlefolyásáról,
különféle gyógyszeres és egyéb terápiás
tüneti kezeléseiről, ám ez a lényegen, a szomorú valóságon mit sem változtat:
a mai ismereteink szerint gyógyíthatatlan, korai halálhoz vezető „kórság”
kutatása (akárhogy is szépítjük) gyermekcipőben jár ma még. De sajnálatos módon
egy olyan cipőben, aminek a tulajdonosa már jópár éve megrekedt ugyanabban, az
óvodás korban.
Személyes megtapasztalásból, őszintén elmondhatom,
hogy a Parkinson-kór nem ad, nem tesz hozzá pozitívumot semmilyen formában az
ember életéhez, sőt galád módon módszeresen, fokozatosan elvesz, tolvaj
zsiványként elrabol mindent. Gyakran improvizálva, válogatott eszközeivel
megkínoz, könnyedén kiforgat az emberi mivoltból, börtönbe zár, lebénít, megaláz
és leigáz. Feltartóztathatatlanul szélvészként nyomul előre. Nem épít semmit, ellenkezőleg, megállíthatatlanul eltapos, lerombol mindent, ami az útjába kerül; tönkre téve
az addig felépített fundamentumokat vagy éppen félig kész, befejezettnek hitt
építményeket… Ne legyenek senkinek illúziói a Parkinson-kórral kapcsolatban, ez
a betegség (inkább előbb, mint utóbb), nem kímélve a családtagokat sem, butít,
nyomorba dönt és legvégül megöli tulajdonosát…
(Ahhoz, hogy túléljük az ÉLET című, számunkra végül
mindenképpen vesztes háborúban a gyakran egyenlőtlen feltételek mellett vívott csatáinkat,
néha szükségünk van, muníció gyanánt, a részleges győzelmekre, külső támogatásra, amelyek
kitörölhetetlen nyomokat hagynak.)
Nem marad hát más a velem egyívású nemzedék számára,
csupán a remény, hogy talán a jövőben a gyermekeink egyfajta náthaként fogják majd
számon tartani a Parkinson-kórt (IS), akárcsak jelen korunk egyik legnagyobb
ellenségét a COVID19-et vagy éppen a több millió ember haláláért felelős, rosszindulatú
daganatos megbetegedést, a rákot is…
Ami igaz, az igaz, a különféle szellemi táplálékul
szolgáló, esztétikai élményt és/vagy katarzist nyújtó művészeti ágak termékei
(avagy maga az alkotás öröme is), a könyvek, a zene, a versek (hogy csak
néhányat említsek), végső soron az így (olykor egy lenyűgöző táj, vagy egy boldog
gyermeki szempár látványa is elég hozzá) átélt, megélt pillanatok szépsége,
még ha csupán kis időre is, de képes kimozdítani az embert a szörnyű
valóságból. El tudja feledtetni, hogy a kereszt, amit a Jóisten reánk szabott
és cipelünk a vállunkon, gyakran nem fából, hanem vasbetonból készült…
BenMar: Keresztem
Szemedbe nézek:
gyönyörű szépek
azok a bánatos, kék gyöngyszemek.
Szólni most vétek,
nem is beszélek,
hisz’ nem kell a szó, hogy megértselek.
Látom a múltunk:
boldogok voltunk,
ittuk az életünk habzó borát.
Oly sokat vártunk,
arra, hogy sorsunk
forduljon végre már egy jókorát.
Nem hagyott cserben:
ment is az rendben,
szaladt az életünk Mekka felé.
Meg volt már minden
- én is azt hittem -,
nem állhat senki az utunk elé.
Míg nem egy reggel
Isten szólt: "Ember!
Fogjad a bitófád kis csillagom!
Sírodig vidd el!
Szenvedsz majd hidd el!
/De nem mondta mindezt, miért kapom…/
Megfeszül csendben
testem: kereszten,
hiába kérlelem a teremtőt.
Könnyek szememben,
kedvesem szemben,
remegő kezemmel ölelem őt.
Legvégül (ünnep vagy mi a bánat lévén) Márai Sándor
soraival zárom a bejegyzésem:„A halálos ágyon csak akkor pihensz nyugodtan, ha mindennap,
minden öntudatoddal az igazságot szolgáltad. Néha nagyon egyszerű és kicsinyes
az igazság. De te ne válogass. Ennyi az élet értéke.”
 |
Horvátné Bencze Irén alkotása
|
Üdv! Bazsó/BenMar
