Különös, egyben magával ragadó érzés kerít hatalmába, amikor a Bartók Béla Művelődési Otthon patináig sárgult lapjait rejtő vendégkönyvét a kezemben tartva megidézem a letűnt korok ('60-as, '70-es évek) nagyjainak szellemét.
Az egykor közismert, neves színészek, zenészek,, írók, költők, újságírók, sportolók és humoristák kézírásos bejegyzéseit látván szinte újra megelevenednek előttem a NAGYOK úgy, mint: Feleki Kamill, Latabár Kálmán, Kovács Kati, Csákányi László, Básti Lajos, Kern András, Korda György, Berek Kati, Béres Ilona, Csoóri Sándor, Papp Laci, Csákányi László, Cseh Tamás, Latinovits Zoltán, Rátonyi Róbert, Rodolfo Mensáros László, Öveges József, Chrudinák Alajos, hogy csak néhányat említsek a rengeteg ismert név közül..
Az egykori olajipari vállalat "– ezzel is támogatván a kulturális életet – az idelátogató művészeknek külön lakást tartott fenn (teljes ellátással) a gellénházi "olajos" lakótelep egyik tömbházában."
Mindezek megvalósításához "kellett egy Tóth Ferenc vállalat igazgató, aki nagy barátja volt a magyar művészetnek, kellett Völgyesi Jenő kultúrház igazgató, aki mindezt nagy lelkesedéssel szervezte. Soha el nem múló tisztelet és hála nekik!"
Részlet Farkas László barátom 2019-es „Gellénháza fejlődése egykori gellénházi szemével” címmel tartott prezentációjából:
„Én akire emlékszem, az Latinovits Zoltán és Latabár Kálmán. Latabár Kálmánnal a kultúrház emeletén álltunk és néztük a színpadot. Fölteszi a cvikkert (csíptetős szemüveglencse) és azt mondja nekem: – Ecsém! Mondd meg, egy ilyen szép kulthurházat meg egy színpádot hogy lehet így elcsehszni? – Latabár azért mondta ezt, mert a színpad oldalfalait – a megszokottal ellentétben – nem kifelé nyílóan, hogy oldalról is lehessen látni az előadást, hanem egymással párhuzamosan alakították ki. Ezt tudomásom szerint egy szovjet építésznő tervezte, akinek ez volt az első és egyben utolsó munkája itt Magyarországon. Latinovits Zoltán előadását pedig mindenki tátott szájjal bámulta.”
