Mint annyi jóérzésű ember teszi ezt
ilyenkor, mi is kimentünk a temető(k)be, hogy mécsest gyújtsunk elhunyt
szeretteink emlékére. A sírhalmoknál elidőzve - a gyász okozta hiányérzet
mellett - annyi minden más kavargott a fejemben:
Hogy csak néhányat említsek a sok közül. A
szilvágyi temetőből – ahol, több egykori ismerős falubeli mellett, nagyszüleim,
dédszüleim és fiatalon elhunyt Gyula nagybátyám is örök nyugovóra lelt - napfényes
kilátás nyílt a szomszédos dombokra, erdőkre, utakra. A Homoki hegy alatt
szaladó kis fürge földutat és az előbbit hosszasan szegélyező szederbokrok alkotta
„csepőtés gyepűt”, valamint az egykor szintén ezen utat beárnyékoló, de már
sajnos a régen meghalt szelídgesztenye erdő helyét; vagy ellenkező oldalon a temető
mellett már oly régóta bandukoló, hajdan volt TSZ tehénistállóktól induló, több
leágazású, Nagy hegy végállomású „szekérutat” elnézve ismét eszembe jutottak letűnt gyermekkorom
felhőtlen, gondtalan, „paradicsomi” nyarai!
Útban Zalabaksa, Jancsi bátyám
felé, Pórszombaton pedig az Ady utcában autózva (ha arra járok, mindig ezen az
úton megyek keresztül), az apai nagyszülők egykori házát elnézve a szívem
könnyeket facsart a szemembe. De talán a hiány, az emlékezés könnye ilyenkor,
halottak napja táján még egy férfi szeméből is megengedett….
(Akaratlanul is belém nyilal egy kérdés. Vajon
azokban az emberekben milyen emlékrögök maradnak meg, akik fiatalon a
számítógép mellett nőnek fel?)
Úgy érzem, szerencsés vagyok! Hosszasan
sorolhatnám azokat az emlékeket, melyeket rám hagyott szűkebb hazám: az
otthonomnak is nevezett, ezerarcú zalai táj, valamint örökül hagytak az általam
is tisztelt, nagyrabecsült, eltávozott ismerősök, és szeretett családtagok.
Az „ünnepi alkalom” eszembe juttatja egyik
barátom Varga Tamás által mondottak:
„Legtanulságosabb az
volt, mikor jó pár éve finoman számon kértem egy jó barátomat, felesége
temetésén, mert a ceremónia igencsak egyszerűre sikeredett. Mosolyogva csak
annyit mondott. Tamás, amíg élt, mindent megadtam neki, minden pillanatban,
maximálisan és ez a legfontosabb.”
Tehát ne szerettünk temetési szertartása,
sírhelye legyen pompában fürdő, csilli-villi virágos, hanem amíg él, addig
adjunk meg neki minden tőlünk telhetőt, mert csak ez utóbbi, ami igazán számít!
Azt gondolom, ide kívánkozik az alábbi vers
egyik általam kedvelt (szintén elhunyt) evangélikus pap-költő, tollából:
Kutas
Kálmán: HALÁL
Nem
akkor halsz meg, ha végsőt lehel
ajkad
s elszárnyal lelked hangtalan;
ha,
kit szerettél, sírva zengi el
búját
s magába roskad társtalan;
nem
akkor halsz, ha gyászkar énekel,
kihűlt
szívedre omlik már a hant,
s
nem száll többé eszméd az égre fel
és
fényes elméd porrá lett alant…
Sírodhoz
ha többé nem lépeget,
ki
gyászolt s hozzá többé nem talál
késő
utód – és hantod szétesett –
fölötte
nyáj füvet legelve jár –
nem
őrzi senkisem emlékedet –
s
neved nem él már: ez, ez a halál!
Végül,
hogy Márai Sándor se maradjon ki:
„ A halál nem a legrosszabb,
ami halandóval történhet, nem, a halál egyáltalán nem „rossz”: a halál
semmilyen. Haljunk meg, ha kell, emberi módon, tehát méltósággal és kapkodás,
sivalkodás nélkül. De éljünk is, amíg lehet, emberi módon,..”
Ezzel a bejegyzéssel (a korhoz idomulva virtuális
emlékmécsessel) - tiszteletem és szeretetem jeléül – kívánok megemlékezni
azokról az elhunyt családtagjaimról, rokonaimról, barátaimról, és ismerőseimről,
akiknek a sírhalmánál sajnos nem tudtam gyertyát gyújtani…. Isten adja, hogy
békében és nyugalomban aludhassák örök álmukat!
