Sírig tartó Szerelem…

Utolag visszaolvasva sok hibát véltem felfedezni a blogbejegyzéseiben, de mivel nem művészi igénnyel megírt stilisztikai gyakorlat, sem pedig egy nyomtatásra váró lektorált kézirat, ezért nézzétek el nekem, hogy nem javítok utólag bele, hiszen ez egy "írott" rögtönzött beszélgetés a részemről...

Holtomiglan, holtodiglan...

Nem tudom mi történik velem, mostanában egyre gyakrabban veszem észre magamon, a „digitális-szájmenés-kór” klinikai tünetét, amely nálam a klaviatúra betűinek koptatásában nyilvánul meg. Ez a krónikus és „súlyos”, a tudomány jelenlegi állása szerint gyógyíthatatlan betegség, és az olvasási vágy ugyanakkor egyszerre gyógyírt is jelent a számomra egy másik szintén komoly és ma még sajnos gyógyíthatatlan betegség leküzdésében, amit Parkinson kórnak hívnak, így talán érthető miért nem szeretnék ettől a werbális-szindrómától olyan iszonyatos sebességgel megszabadulni. Az elmúlt 8 esztendő alatt talán 4 könyvet (a szakkönyvek és tankönyvek kivételével), ha végig bírtam olvasni. Az a másik a gyógyszerek által befolyásolt beteg elme azt kell mondjam, nem is én voltam. Ez persze nem azt jelenti, hogy kórosan kettős énnel rendelkeztem, és beszédbe szoktam volt elegyedni önmagammal.

Nehéz volna, vagy talán nem is lehetne azt a kettősséget érzékeltetni, olyan emberekkel, akik soha nem éltek át még csak hasonlót sem. Volt egy Mirapexin mellékhatásaitól szenvedő elme, aki a nap 24 órájából 20-at az akaratom ellenére is a kezében tartott, és ott volt a másik még egészséges, szinte teljes egészében elnyomott és haldokló tudatom, aki minden erejét összeszedve nap mint nap megpróbálta eredményesen felvenni a harcot a nála jóval erősebb ellenfelével. Le sem merem írni valójában milyen brutális, gyilkos haditervekkel felvértezett embert sikerült elrejtenem magamban.

Mi sem jellemzőbb erre a közel 8 évre, mint az a mondatom, amely szinte mindennap elhagyta a számat: Meneküljetek előlem! Ha a még időben érkezett segítséggel is, de ma már tudom, hogy megnyertem ezt a lélekharctéren dúló kemény harcokkal teli háborút. Mint minden háború, ez is iszonyatos veszteségekkel járt, ám újra és újra végiggondolva a 8 éves ütközet veszélyes pillanatait, nagyon sok mindenre meg is tanított. Többek között arra is, hogy az élet is, ugyanúgy, mint bármely létért folyó küzdelem a lelkünkben kezdődik, és ott is ér véget.

Az eredendően gonosz, ördögi lelkek, már születésük pillanatában halálra vannak ítélve, ha nem segíti őket a másik oldal, az eredendően jó, angyali lélekkel megáldott emberek hada. Nem szabad hagyni, semmilyen hadszíntéren sem, hogy érvényesüljenek a pokoli elmék gyilkos seregei. Mivel a lélek eredendően képlékeny is, ezért nagyon sok múlik a neveltetésünkön, vagyis a gyermekkorunk világától, és az életünk során a „gonosszal” folytatott küzdelem eredményességén is. Segítsétek hát ti is erős és bátor gladiátorként gyengébb harcostársaitokat, mint ahogy én sem maradtam magamra az elmúlt nehéz időszakban. Ha kell harcoljatok emberként, ne adjátok meg magatokat könnyedén és soha ne legyetek árulók.

Nekem már sikerült legyőznöm egy „mesterséges” úton életre keltett ördögöt. Miért ne sikerülhetne másnak is. A titok nyitja nálam a családom szeretetében, és a múltamban rejlik.

Elindultam hát ma este a platánfákkal körbefont körúton, hogy az utóbbit, legalábbis részben, megkeressem. Utam a helyi könyvtárba vezetett először. Hogy miért éppen oda? Megmagyarázhatatlan módon eszembe jutottak a kisiskolás Balázs könyvtárban eltöltött órái, és arra vágytam, hogy ismét érezhessem a patinás papírlapok és falak jellegzetes, ódon, rabul ejtő illatát, amihez foghatót máshol soha sem tapasztaltam. Arról a különös, ám varázslatos, kincskeresők kíváncsiságával vegyített, csodavárás okozta különleges, borzasztóan kellemes  lelki bizsergésről beszélek, amelyben a nagy írók, költők, és regényhősök szellemének társaságában részem volt anno gyermekkoromban minden egyes könyvtárlátogatás során. Kicsit talán furának tűnhet a mai, digitális könyvtárakhoz és ebookokhoz  szokott fiatalság számára ez a retronak is nevezhető hangulat, érzés, de tudom, minden kornak megvannak és meg is lesznek a maga feledhetetlen, szépséges pillanatai, mint ahogy minden egyes embernél más és más pillanat okoz örömet.

Lopva rápillantottam a kisfiamra, aki elkísért a múltam ezen emlékezetes színterére, miközben felidézve a régmúltat „anekdotákat” meséltem a és azon tanakodtam, hogy ő vajon mit érezhet most. A könyvtárból való távozást követően aztán meglepő módon a lábaim nem hazafele vittek, hanem engedve a platánsor hívogatásának, elindultak még beljebb a múltamban, a kisgyermekkorom felé vezető, oly sokszor végigjárt öreg fák övezte úton. Szinte minden egyes platánfát személyesen ismertem. Ott nőttem fel  velük a védelmüket élvezve. Ha nyáron forróság fenyegette az aszfaltot, amely szorosan tapadt a cipőmhöz, jó szülőkhöz méltóan lombjaival óvott a káros sugaraktól. Télen a fagyos, zúzmarás és ködös reggeleken ugyanezek az ölelő platánkarok fonódtak össze felettem, hogy elrejtsenek jeges hideg elől. Hát ezek a kedves fák ne ismernének meg engem minden egyes feléjük tett sétám alkalmával? Éppen ezek a velem együtt hajlott korba lépett és sokat látott, ám még mindig gyönyörű, hatalmas, bölcs platánok ne tudnák, ki vagyok. Ahogy én is ismerem egytől egyig mindet, érzem ők is megismernek engem és szinte hallom a lombok suttogásaiban a múltam feledhetetlen történeteit.

Ők voltak a barátaim, a föld, amelyből kihajtottak egykor az én otthonom is. Ugyanazt a levegőt szívták sejtjeik 40 éven keresztül, amelyből az én tüdőm is megszámlálhatatlanul, oxigént préselt a vérembe, és amely oxigén átmosva a szívem minden egyes zugát, széndioxidként távozott, hogy életben tartsa a platánokat. Valójában növénytársaikkal és az anyatermészettel karöltve ők tartottak életben engem és nem fordítva.

Ők voltak azok, akik szívesen, minden emberi önzés és elvárás nélkül adtak számomra annak idején menedéket, és most ők azok, akik ismét kérges, ám segítő kezüket nyújtják felém, hogy visszavigyenek a múltba. Elfogadom hát most tőlük ezt a visszautasíthatatlan gesztust, hiszen most is ők az egyetlen élőlények akikben még vakon is megbíznék, hiszen az idők elejétől fogva ők az én véreim és valahol én is a közös ősanya, az anyatermészet révén a családtagjuknak számítok. Ahogy feltekintek a sötétben a lombok közé, akaratlanul is szemem a szülői tömbház második emeleti lakásának, lámpafénytől meleg ablakaira téved.

Ott, azokból az ablakokból figyeltem és vártam gyermekoromban szinte minden téli este arra, hogy a házunk előtt álló magányos lámpa fényénél ezüst ékszer módjára megcsillanjanak az első hópihék. A téli szünidő, a hó, a karácsony és a Mikulás egymástól elválaszthatatlan, különösen vonzó, izgalmas várakozással teli, és nem utolsó sorban szeretettel teli élmény volt mindig is a számomra. Sajnos mindez az idők folyamán jelentősen megkopott, de mint más ehhez hasonló ünnepi gyertyafény halványulás is jól tudom nem csupán az én meglátásom. Az első könnycseppek akkor kéretőztek ki tőlem a szabad levegőre, amikor eszembe jutottak a családommal, szüleimmel és leánytestvéremmel töltött karácsonyi esték.

Az igazat megvallva soha sem kerültem gyermekkoromban igazán közel szüleim őszinte, bár tabukkal teli világához, de mégis melegség tölt el, ha újra és újra felidézem az együtt elköltött vacsorákat, hétvégi ebédeket. Szavak nélkül is jól tudtuk mind a négyen, hogy egymásra vagyunk utalva, és azt a még fontosabb néma érzést is ismertük, ami nem volt más, mind a kimondatlan szereteten alapuló összetartozás érzése.

Lassan haladtam tovább a platánfák alatt. Nem szerettem volna elmulasztani egyetlen egy múltbéli emlékekkel átszőtt pillanatot sem. Lassan, de biztosan az a pár könnycsepp a szemem sarkában nem bírta tovább társai nélkül, vulkánként tört elő belőlem a néma zokogás.

Azt vettem észre, hogy sírok, akár egy magára hagyott kisgyerek. Aztán végül ebbe is beletörődtem, hiszen nem voltam más, mint újra egy érzékeny kisgyerek, akinek iszonyúan hiányzik az éltető múltja és az élők sorából már sajnos eltávozott rokonai, nagyszülei. Úgy éreztem, nagyon sok mindent nem mondtam el nekik, amíg éltek. Még, ha úgy is gondoltam, ám mégis nagyon keveset használtam a szeretlek szót és ez most iszonyúan nyomta a lelkiismeretemet. Egyre erőteljesebben zokogtam. A hatalmas platánfák lombjainak fölém hajló, ölelő árnyéka és a sötét este azonban jól elrejtett a külvilág szeme elöl. A közel háromnegyed órás céltalan, de nem hasztalan sétám során sorban álltak elém az ismerős platánok, hogy mindegyik hozzátegyen egy-egy hiányzó puzle darabot a múltam gyönyörű és mozgalmas képéhez, amit mindig felnőtt korom óta itt hordok a szívem szögére akasztva a lelkem mélyén. Barátok, nagy szerelmek, még nagyobb csalódások, szünidők, ismerős kedves arcok, szebbnél szebb zenékkel tarkított esték, iskolai tanórák, lázadás a felnőttek világa és a rendszer ellen, és minden egyéb, ami valaha is számított az életemben.

Reggelig sorolhatnám, bár legjobb volna megmutatni, milyen kedves, szeretettel és szerelemmel tarkított emlékekből áll a hatalmas és színes kirakós képem, amelyhez minden egyes lélek, akihez emberi kapcsolat fűzött, hozzátette a maga kis világából kivett darabot, mint ahogy azt én is tettem olyankor, amikor megpróbáltam később is jól fellelhető nyomot hagyni a másik ember kirakós festményében. Talán sikerült… Csak ti tudjátok! Persze azért nem volt ám minden rózsaillatú, hiszen nem ritkán egyesek ahelyett, hogy adtak volna, megpróbáltak akár erőszak árán is kiszakítani számomra fontos darabokat a puzle játékomból. Egyszóval azt gondolom ezek a közös képek, illetve egymástól ajándékba kapott vagy akár elcsent kis darabok azok, amelyek összekötik az élőket egymással, és ezek a freskók díszítik majd halálunk után utódaink lélek templomait is, amely által a jó emberek halhatatlanná válnak.

A sétám során rájöttem egy fontos dologra, mégpedig arra, hogy igenis létezik sírig tartó szerelem és ragaszkodás, amihez nem szükségeltetik más, csupán a körúti platánfákkal ölelő szülőföldem és én. Rájöttem e miatt az emberi kapcsolatokon is túlmutató érzés miatt vagyok még én is mindig Gellénházi, vagy Gellénházai (ahogy jobban tetszik) és, ha a Szentlélek is úgy akarja,  az a föld fog eltakarni a világ elől, amelyikben majd az öreg platánfák halála után az ifjú csemeték megtalálják az éltető nedveket. Ezt a szerelmet soha senki nem tudja elvenni tőlem.

   Hazaérve átölelve a feleségemet és a két fiamat csupán annyit mondtam: Szeretlek benneteket!

Aki nem szeretne verset olvasni, és megelégszik a prózai gondolataimmal, az a kedves olvasó most még kérem angolosan távozhat…

Tegnap reggel még...

köddé változik a hajnal
s az álmok lassan elszállnak
csörömpölő órazajjal
zörög a tegnap a mának

falum szürke ereiből
kicsordul az élet újra
pislákoló szemeiből
szellő a csipát kifújja

sötét árnyak belefúlnak
aszfalt kopott tengerébe
a fény integet az útnak
s amaz rákacsint cserébe

gőzduda hangja felsikít:
Jó Szerencsét Gellénháza!
(e hang kísér majd mindenkit
munka végén otthonába)

bányászbuszok bőgnek, rohan
az ember-folyam medrében
s a partján ballag boldogan
az idő, mint a mesében

az út mentén rezgőnyárfák
bizseregve zizeregnek,
nyugalomnak táncát járják
integetnek gyerekeknek

itt van tedd el! - int a reggel
midőn kék szeme tűzben ég
ezt a képet ne feledd el
...hisz nem volt ez oly nagyon rég...

Szabó Balázs

Emlék képek

Ülök a szobámban,
Sárga fotók szanaszét
S szinte érzem számban
A frissen fejt tej ízét,

Mit bádogpohárból
Kortyolgatok, álmodom...
Nyár esti zene szól...
Hegedül a nyugalom!

Amott egy másik kép
Balatoni nyaralás
Istenem milyen szép
Volt együtt... ma minden más!

Jó anyám az ágyon
Kis pulóvert kötöget
Apa olvas látom...
Papíron a szeretet.

Ez egy húsvét, az egy
Feldíszített pici fa,
Jé! Húgom emitt megy
Először a suliba!

Ott nevetek nagyon,
Itt sírógörcsöt kaptam...
Könnyem folyik, hagyom,
Tócsa van már alattam.

Feltűnik a való
Radírral kezében
Átkozott kis csaló
Törölget keményen.

...

Bátran fesd hát jelenedet,
Legyen minden tarka,
Hogy múltadról majd színeidet
Jövő idő le ne vakarja!

Szabó Balázs

Egyedül

Felsír egy kisfiú
Valahol a múltban,
Két szeme szomorú,
Mert nem tudja hol van.

Régmúltját kémleli,
Könnyei kijönnek,
Eltévedt, nem leli
Nyomát a jövőnek

Istenét szólítja
A világnak atyját,
Hívja őt ordítva,
Ám jó Ura sem lát.

Felkapta az élet
Színes szoknyás szele
Hazudta a szépet
Játszadozott vele.

Kutatja szüleit,
Barátját, otthonát,
Semmit sem talál itt...
Talán majd odaát...

 Szabó Balázs

Emlék-álom

Gyurika kurjant: - Ébresztő!
Kicsi kakas kiabál
Kendermagos, nagyra nem nő,
hangja mégis messze száll

belebújok a ruhámba
mit a mama kirakott
hogy kedvenc kis unokája
abban töltse a napot

kirohanok az udvarra
Morzsa kutya nyomomban
jobbra fordul, aztán balra
úgy érzi jó nyomon van

megkergeti Cirmos cicát
amaz gyorsan elszalad
annyit nyávog csak, hogy viszlát
a szegény eb lemarad

közben már a tehén Riska,
kinn az utcán, engem vár
borjú nyelven kiált vissza:
- Gyere pajtás mi lesz már!

El is indulunk hát végre
Jönnek szomszéd gyerekek
Megy a csorda a zöld rétre
Éhesek a tehenek

Vállamon a kis tarisznya
Kezemben a vándorbot
Zsebemben a papa sípja
Amit tegnap faragott
...
Az a síp ha még meg volna
Belefújnék... szépen szólt
Fűzfa hangján így dalolna:
"Egyszer volt (és) Hol nem volt..."

Szabó Balázs

Ellenben, aki idáig velem maradt, annak hálás köszönetem!