2022. július 26., kedd

BenMar: Elszaladt az idő, Barátaim!

 BenMar: Elszaladt az idő, Barátaim!

Már nem ugyanaz
a nap süt rám,
s holdam sem a régi;
fenn az égen
a sok csillag
az éji sztorikat meséli.

Már nem ugyanaz
az aszfalt,
ahova lépek;
s nem ugyanazzal
a tempóval
megyek felétek.

Már nem ugyanaz
a korsó,
amiből iszom;
s messze vagytok
tőlem:
túl száz galaxison.

Már nem ugyanaz
a zene sem,
eltűntek a régi „bálok”,
s a kihalt utcákon
egyedül,
csodát várva járok.

Megfáradt mosoly,
mit rajtatok
oly gyakran látok;
Csupán emlékeimben
éltek cimborák,
régi, kedves barátok!

(2022)

2022. július 9., szombat

Isten veled Törő! Nyugodj békében Törőcsik András!

 Isten veled Törő! Nyugodj békében!

Bizonyára sokan vannak olyan, volt általános iskolai osztálytársaim, évfolyamtársaim (itt a fiúkra gondolok elsősorban), akik velem együtt jól emlékeznek még a ’70-es, ’80-as évek foci-futballsztár kultuszára. Kisiskolás gyermekként, ahol éppen adódott egy csöppnyi lehetőségünk térben és időben (az energiát mi magunk képviseltük), rögtön megtaláltuk a módját egy jó kis futball-derbinek. Néha még igazi labda sem kellett hozzá. 

Jeles ünnepekkor általában minden alkalommal, focihoz kapcsolódó ajándékokat kértünk szüleinktől (születésnapra, a Mikulástól, KisJézustól vagy a Nyuszikától). Ily módon tettem szert jómagam is az első valódi bőrlabdára és a legelső (igaz; gumi és nem fém „stuplikkal”) focicsukára, valamint az első lila-fehér gyerek méretű melegítőmre („mackómra”), mezemre - hozzáteszem, akkoriban nagy választék nem volt a sport ruházat terén. 

Másik hóbortunk volt, hozzám hasonlóan (többnyire) minden srác az osztályban, a kedvenc "sztár"-focistájának és csapatának nyitott egy nagy spirálfüzetet; mindamellett, az imádott (talán nem túlzás a jelző) csapat és játékos posztere ott díszelgett (szentély gyanánt) mindnyájunk szobafalán. Amely füzetbe (természetesen a kedvenc klubunk hatalmas logójával a borítólapján) aztán beragasztottunk minden aktuálisan kivágott újságcikkeket vagy a (színes, fekete-fehér) újságok (Népsport, KépesSport) található posztereket.

Már kitalálhattátok, hogy az egykori példaképem, többek mellett Törőcsik András (Kese) fotóival kibélelt „írkámban” a lila fehér volt az a szín, amely a fekete-fehér újságcikkeket is bearanyozta ugyanúgy, mint a futballal töltött szabadidőm nagy részét. Persze az igazsághoz szorosan hozzátartozik, hogy jómagam akkoriban (illetve későbbi elképzelt, nem létező „focista karrierem” során) az osztályban az átlagot képviseltem focitudás terén és éppenséggel fanatikus drukker sem voltam/vagyok és az Újpest sem maradt a szívem csücske. Akármilyen távolinak tűnt is a futballisták világa vagy akármilyen is volt a ’70-es évek rendszere, nagyokat, az elérhetetlenről álmodni abban az időben sem volt tilos, helyesebben nem tilthatta meg nekünk senki.

Aztán jóval később, egyéb okok miatt Babati Feri sógorom kiemelkedő karrierjének köszönhetően jutottam el az oroszlán barlangjába, a Megyeri úti UTE stadionba.

Zárásképpen pedig – őszinte tiszteletem és részvétem jelélül – szeretném ezzel a poszttal megköszönni azt a rengeteg felejthetetlen pillanatot és érzést, amelyet Törőcsik Andris (IS) szerzett, amikor a TV előtt ülve egykoron akár Újpesti Dózsa, akár magyar válogatott meccset néztem vagy éppen az azóta sajnos elveszett spirálfüzetet töltöttem meg lila-fehér tartalommal. Úgy érzem nem mehetek el szótlanul a szerintem mára kissé méltatlanul mellőzött, világsztár, Törő halálhíre mellett hiszen - igaz, soha sem láttam élőben - valamelyest ő is része volt a gyermekkoromnak.

 

Fotó forrása: Internet

Üdv! BenMar/Bazsó

2022. június 23., csütörtök

"Hány az óra, Vekker úr?"

"Hány az óra, Vekker úr?"

A mobiltelefonok sajnos átvették az ébresztőórák ébresztő funkcióját. Régen – ha rendszeresen felhúzták őket – éjjel barátságos vagy éppen idegesítő monotonitással (kinek-kinek vérmérséklete szerint) elketyerésztek a háztartások nagy részében.

Nekem is volt anno egy saját bejáratú, indokolatlanul bivalynagy és erős hangú orosz vekkerem még a főiskolai kollégiumban. Első reggel olyan iszonyatos hangon ébresztett bennünket, mint ahogy az ügyeletes törzsőrmester tette azt hajnalok hajnalán a laktanyában: „Jó reggelt bajtársak ébresztő fel!” - erre ki kellett pattanni az ágyból.

Mindebben csupán az volt a bibi, hogy szobatársamnak aznap nem volt első órája, így ő még aludt volna. (Ezt követően nem szólt hozzám egy hétig.)
A további nézeteltérést megelőzvén másnap este szobánk beépített ruhásszekrényébe rejtettem a vekkert, azzal a meggondolással, hogy a szekrény majd tompítja a leírhatatlan hangú ébresztőóra csörgését.

Hát nem így történt. Éjszaka már gyanús volt, hogy az óra a szekrényben hangosabban ketyegett, mint azt megelőző este. Reggel aztán beütött a krach, ugyanis a szomszéd szobában alvó két kolléga ugyanúgy felriadt (és akkor még diplomatikusan fejeztem ki magam) az eszméletlen hangra. A két szobát ugyanis a beépített szekrénynél csupán egy vékony bútorlap választotta el egymástól és mivel a szekrény még dobott néhány decibelt a hangerőn, tajtékzó üvöltés hallatszott át a szomszéd skacoktól, ezt követően pedig eszeveszett dörömbölés az ajtónkon. Szidták a felmenőimet oda-vissza. És ehhez, ha még hozzágondoljuk, hogy ők már 4. évfolyamos sport tagozatos nebulók voltak, jómagam pedig 1.-ős biológia szakos pernahajder…

A további tragédiának elejét véve másnap kidobtam az órát az ablakon…

Üdv! BenMar/ Bazsó

Fotó: Internet