„Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”

„Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”

/ Dante: Isteni színjáték /

   

"Ami nem öl meg az erõsebbé tesz."(F. Nietzsche).

Sok mindenre megtanítja az embert egy hosszan tartó, kegyetlen, gyógyíthatatlan betegség, ugyanakkor tagadhatatlanul nagyon sokat el is rabol tőle….   

Kicsit rosszul telt a tegnapi éjszakám. Ugyanis ismét visszatértek az erőteljes végtaggörcseim, így alig tudtam pihenni néhány órácskát. Aztán reggel a rádióban hallottam a bevezetendő kutyaadóról… Nem is tudom mi fáj jobban? 

Tisztában vagyok vele, hogy a DBS, számomra kedvező módon való beállítása hosszabb időt, akár egy évet is igénybe vehet; éppen ezért nem is kenődtem túlságosan el, amikor ismét fájdalmas, hosszú ideig nem csillapodó görcsöket éreztem a végtagjaimban.

Még egy hét és - ambuláns kontroll vizsgálatot követően - a reményeim szerint az impulzus generátorom feszültség értékeinek a változtatásával, ismét megszűnnek majd a végtagokat érintő fájdalmas tüneteim. Ugyanis jelenleg - másfél hónappal a műtétet követően - még csupán a legkisebb beállítható feszültség értékekkel „működöm”. Ezek az életminőségemet szinte nullára leredukáló klinikai tünetek, reményeim szerint, fokozatosan eltűnnek majd a mindennapjaimból, és nem teszik - talán nagyon hosszú ideig még - tönkre az életemet.

Előzmények:

Nem úgy, mint az a lelki törés, amit a 2010-es pszichiátriai kezelésem okozott. Attól tartok, ez utóbbi bizonyosan nagyon hosszú ideig okoz majd még problémát a pszichémben. Nem is beszélve a lelkiismereti gondjaimról, amelyeket az elmúlt 8 évben családommal és a közvetlen környezetemben élőkkel szemben elkövetett szörnyűségeim miatt érzek.

Meg merem kockáztatni azt is, hogy a 2010 nyarán zárt osztályon eltöltött 72 szörnyű óra okozta lelki sebeim talán soha sem gyógyulnak be nyomtalanul, hiszen nem ritka eset, hogy a számomra börtönként átélt órák rémségei mind a mai napig visszatérnek „kísérteni” az álmaimban.

Talán némiképp könnyebb elviselnem, ha írok róla, mintegy kibeszélve azt magamból. Tulajdonképpen az említett problémáimmal ismét lélekgyógyász „szakemberhez „kellene, hogy forduljak, de kérdem én kedves olvasó, az alábbi történetet elolvasva vajon megtennéd-e a helyemben?

"A pokol tornácán"

/Az alábbi történetem "történelmi" szereplői és helyszínei , valamint  valós személyek, illetve valóságos helyszínek közötti egyezés, vagy bármilyen jellegű hasonlóság - ellenben e sorok lejegyzőjével - nem csupán a véletlen műve…/

Annak előtte sohasem éreztem milyen az, amikor egyik percről a másikra minden különösebb magyarázat nélkül, erőszakkal szó szerint megfosztanak a személyi szabadságomtól, és nem leszek más csupán, egy tárgy, amit elzárnak a vitrinbe. Egy pszichiáter doktornak titulált, nem magyar anyanyelvet bitorló (ebből következőleg nyilván nem is magyar nyelven gondolkodó) lélek doktor, minden logikus magyarázatot mellőzve, csupán azért - mint utólag kiderült -, nehogy bajt tegyek önmagamban, eltilt attól, hogy 3 napig levegőt vegyek a szabad anyatermészetben. Attól, hogy kérdezzek bármit is. Attól, hogy a személyes tárgyaim a birtokomban maradhassanak. Attól, hogy megtudjam az általam szedett pszichiátriai gyógyszerek pontos nevét. Attól, hogy értesítsem a történtekről a családomat. Végső soron mindattól, amit a nagy betűs ÉLET nyújtotta szabadság egyáltalán jelenthet az értelmesen gondolkodni képes ember számára. 

Csak az tudja igazán mi a Szabadság, akit legalább egyszer már megfosztottak  tőle....

A pszichiátriai zárt osztály maga volt a minden képzeletemet felül múló iszonyat: börtön, valóságos földi pokol! Ahol Lucifer ördögi keze a távolból vezérelte az eseményeket - kihasználva a lelki terror minden egyes ösztönös vagy tanult apró trükkjeit, fogásait -, a csupán reggel, hozzám, "elítélthez" intézett, pár keresetlen, bilincset és rendőri erőszakot is kilátásba helyező, fenyegető szóval. Nem kívánom egyetlen értelemmel bíró lénynek sem azt a magatehetetlen, kiszolgáltatott érzést, amikor a szabad akaratból vállalt, ugyanakkor a Parkinson-kór pszichés és klinikai tüneteinek, illetve az antipszichotikumok parkinsonos betegekre gyakorolt hatásának nem ismerése révén eredménytelen pszichiátrián eltöltött kórházi kezelés végeztével, éppen visszatérve az engedélyezett kimenőről, valamint a kórház elhagyásához szükséges procedúra közepette, közli egy nem magyar anyanyelvű doktornő, szócsöveknek használt kollégái révén, hogy nem engedélyez semmiféle hazamenetelt, mert úgy döntött, mindenféle személyes beszélgetést és magyarázatot mellőzve, hogy kényszergyógykezelésre szorulok. Amit ugyan némi tétovázást követően, de azonnali hatállyal meg kellett kezdenem a köztudatban zárt osztályként emlegetett pszichiátriai subintenzív (jujj! de szép név) osztályon. Azért írtam, hogy némi bizonytalanságot követően következett be a nem várt, emberi mivoltomtól megfosztott, a humanizmus legkisebb szikráját is teljességgel mellőző rabságom, mert első lépésben, úgy döntött az „isten”, hogy elégséges a rehabilitációs részlegen letöltenem az akkor még ismeretlen időtartamú büntetésemet, ahol addig is töltöttem a kórházi tartózkodásom egy hetét.

Zuhanás a semmibe...

Ám aztán valami felsőbb sugallatra mégis úgy határozott Hippokratész követője, hogy 72 órára vendégül lát, mint önmagára és a környezetére veszélyes „gyógy turistát”. Én balga két héttel korábban ugyanezen vidéki kórház neurológiáján feküdve, azt gondoltam jobban már nem alázhat meg ember, amikor az említett osztályt ideiglenesen elhagyni készültem, rám ordított egy kedves repedt hangú, szakállas, amolyan a meséből ismert  "Kapanyányimonyók" típusú osztályos nővérke:
 - Gyerek (vagyis én) ez kórház ám, és innen aki engedély nélkül ki talál bóklászni, azt a rendőrség hozza vissza ám, bilincsbe verve!
Ez tagbaszakadt, kultúrtoprongy női hörgés, akkor még csupán viccnek tűnt...

Mielőtt azonban részletekbe bocsátkoznék, - a korrektség megkívánja, a félreértések elkerülése végett -, elmesélném egy Parkinsonos izomgörcsöktől és súlyos pszichés gyógyszer mellékhatásoktól szenvedő beteg szemszögéből a nevezetes 72 órás „büntetésem” előzményeit is.

Előzmények: / fentebb már volt?! / Akkor legyen előzmények 2.:

Történt egy verőfényes, mesébe illő, vasárnapi kórházi ügyelettel is megtámogatott napon, a családom unszolásnak eleget téve, "rávettem magam", hogy bemegyek egy kisvárosi kórház pszichiátria ambulanciájára. (Bár soha ne tettem volna!) Akkoriban, a mentőknél (OMSZ) eltöltött közel két esztendő ápolói tapasztalatait leszámítva, nem tudtam mi is zajlik úgy Isten-igazából egy ilyen intézet falai mögött. Gondoltam (én naív!), majd ott a "fehér angyaloknak" elmesélhetem, mi az ami nyomasztja a lelkem mélyét, és ha szükséges, akár az önkéntes  befekvést is bevállalom. Tettem mindezt annak ellenére, hogy előtte már két különböző városban praktizáló, országos szinten szakmailag elismert pszichiáter doktor is látott, akiknek egybehangzó véleménye alapján, a Parkinson kór, és az antiparkinsonos tabletták mellékhatásai nem indokolják az osztályos felvételemet. (Megjegyzem, mindez utóbbiaknak írásos nyoma is volt).

Azon az ominózus, gyönyörűnek indult nyári hétvégén egészen véletlenül éppen az az osztályt vezető főorvosnő ügyelt, aki később aláírta a "zárt osztályos végzésemet". Némi várakozás után, kicsit mogorva, erőteljes vonásokkal tarkított tekintetű,  számomra idegen, újlatin akcentussal beszélő, szinte katonai határozottságú, markáns, fegyelmet parancsoló fehér köpenyes hölgy lépett elém. Bementünk az orvosi rendelőbe, és ahogy a nagy könyvben meg vagyon írva a doktor nő kikérdezett engem és a kíséretemben lévő feleségemet is, akivel akkor már/még válófélben voltam a jó ideje (utólag kiderült saját hibámon kívül) gyökeresen megváltozott viselkedésem miatt. (Később aztán, hála a Jóistennek rendeződtek a családi problémák.)

Az az igazság, őszintén, részletesen elmondtam akkor először és utoljára néki is, - mint ahogy tettem azt korábban a két kollégájánál tett látogatásom alkalmával -, mi is az én nagy szomorúságom legfőbb oka. Akkor is említést tettem szinte az összes Mirapexin okozta, a gyógyszer beteg tájékoztatójában is olvasható nagyságú, magyar betűkkel íródott, és a sajnos személyesen is megtapasztalt mellékhatásokról, a családi konfliktusokról, a túlpörgésekről, az éjszakai „túráimról”, valamint némi humorral beszéltem a néha jelentkező öngyilkossági gondolataimról is. Ugyanis akkorra már gyakran éreztem, hogy nem bírom tovább a saját, valamint az ebből adódó családtagjaim szenvedését. Ezt követően az akkor még feltűnően kedves, önfeláldozóan segítőkész doktornő - pár szem fehér pirula átadásának kíséretében - felháborodásának adott hangot, hogy miért kellett ezzel az aprósággal megzavarnunk az addig nyugalmas pihenést biztosító vasárnapi ügyeletének óráit. (O! O! Kérek engedélyt meghunyászkodni! - gondoltam. Utólag én kérek elnézést!) Empátiát vagy toleranciát a legkisebb arcrezdülésében sem véltem felfedezni. Lehet - gondoltam akkor lámaként -, így kell egy profi pszichiáternek kinézni és viselkedni ahhoz, hogy nehogy véletlenül azt merje gondolni bárki is: a lélek doktor is ahhoz a hierarchia legalján található emberféléhez tartozik, akit betegeknek csúfolnak. Búcsúzóul még erős akcentussal hozzátette, hogy másnap, vagyis hétfőn jöjjek vissza a rehabilitációs osztályukra befekvésre.

"Másnap"

Egyéb, doktornőtől kapott információ híján haza autóztunk, majd másnap a megbeszéltek szerint be is feküdtem a pszichiátria rehabilitációs osztályára; ahol közölte az adataimat rögzítő, munkába belefáradt, ám ennek ellenére türelmesnek látszó kedves arcú nővérke, foglaljam el a a helyemet, a továbbiakat meg úgyis időben meg fogom tudni. Biztosan nagyon furán nézhettem ki, mert igen csak végigmért, majd az ott szokásos távolságtartó, kimért szavai kíséretében megmutatta az elkövetkező hét, tartózkodási körletemként kijelölt két ágyas "tengerre néző, mini bárral felszerelt" szobámat.

Egy, a rákövetkező napokhoz képest kellemes, "wellness" hetet töltöttem el nyugtató tabletta kúrával, minden különösebb, említésre méltó esemény vizsgálat vagy orvosi beszélgetés nélkül. Azaz történt egyik este, a hét közepe táján, hogy iszonyatosan begörcsölt a lábam, és ezt jeleztem a műszakos ápoló nőnek, aki miután megrémült arccal nyugtázta a „rendkívüli” állapotomat, eltűnt egy jó fél órára, hogy előkerítse az ügyeletes lélek-doktort. S miután a görcs már magától elmúlni látszott, a nővérke is megérkezett a rossz hírrel, hogy sajnos nem áll semmilyen görcsoldó injekció az ügyeletes orvos rendelkezésére, ezért úgy döntött a doktor, nem is érdemes időt pazarolni a görcseimre. Bármi is okozhatta volna a végtag görcsöket, hiszen én sem tudtam még akkor, hogy gyorsan felszívódó levodopa tartalmú gyógyszer a megoldás. Ott pusztulhattam volna meg a kórházi ágyon görcse rándult végtagokkal. Ám az túl egyszerű és gyors halál lett volna a számomra! Akkor még csak nem is sejtettem, hogy Belzebub más befejezést szánt a történetemnek. 

A második hét

Gyorsan elszaladt az az egy hét! Egyre feszültebbé, idegesebbé váltam a tétlen várakozástól, amit még a levodopa hatásaként jelentkező túlmozgás, és a korábban bevállalt munkák, fotózások miatti aggódás olyannyira felerősített, hogy utólag belátom valóban egy ideges, türelmetlen és folyton „pörgő”, terápiájával elégedetlen beteg benyomását kelthettem. Valószínű, hogy ez és az ezt megelőző otthoni - szokványosnak a legkisebb jóindulattal sem nevezhető - állapot volt elsődlegesen meghatározója a következő hosszúra sikeredett kényszer kórházi gyógykezelésemnek.

Később tudtam csak meg, hogy az osztályon még azt is pontosan regisztrálták a nővérek, a nap 24 órájában, hogy hova és hány alkalommal hagytam el az elhelyezésemet szolgáló körletemet. Csupán annyit érzékeltem mindebből a titkos megfigyelésből, hogy akárhányszor elhaladtam a nővérpult előtt, az éppen ott tartózkodó nővér vetett rám egy bizalmatlansággal teli pillantást - ahogy a marslakókra szokás -, közben húzott egy strigulát valami névsor félében.. Utólag visszagondolva, valóban ideges lehettem, hiszen több mint egy hétig egyetlen egy orvossal sem találkoztam személyesen és nem is történt az égvilágon semmi.
Ellenben eközben odahaza és gondolataimban a hűsítő vizű strand hullámai között vidáman tombolt a forró nyár, valamint közeledett a korábban bevállalt esküvő fotózásokkal teli augusztus vége is. A határidős félig kész munkák garmadája lógott a nyakamban plusz teherként.
(Üzenet az irigyeim - feltéve, ha vannak ilyenek - felé: a fotózás, természetesen teljesen legális meló volt!)

Azt azonban hiába is ecseteltem a környezetemben bárkinek, hogy az esküvő fotózásokat nem lehet az utolsó pillanatban lemondani, az ezzel kapcsolatos kéréseim sajnos üres fülekre találtak. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy éppen azon az ominózus, nevezetes napon, amikor is a személyi szabadságom korlátozása megtörtént (vagyis belöktek az zárt osztályra), nagylelkűen kiengedtek doktoraim; így elintézhettem a folyamatban lévő üzleti ügyeimet.

Miután visszaérkeztem a közeli városból, közölte velem a gyermek arcú, pelyhedző szakállkezdeményt viselő kezelő orvosom, már ha lehetett egyáltalán annak nevezni a velem egykorú, a pszichiáterhez illő szigorral és felsőbbrendűséggel megáldott kedves fiatalembert, hogy a főnöke utasítása alapján nem áll módjában hazaengedni. (O! O! Milyen gyorsan változnak az események!) Azt azonban megengedi, persze, ha önként beleegyezek a kényszergyógykezelésembe, hogy ott maradhatok az osztályán, ám ellenkező esetben visznek a "fogdára", szubintenzívre.

A padlóra taszítva

Mi mást tehettem volna, elfogadtam hát az első variációt. Bevallom magunk között férfiasan, a döntésüket meghallva ott helyben összeborult bennem minden, ami eddig még állva maradt. Elveszítettem a tartásomat és keservesen sírtam, mint egy kisgyerek, ugyanis nem igazán értettem mi is történt körülöttem valójában. Nem tudtam elképzelni miért e hirtelen döntés, hiszen pár órával azelőtt még gyanútlanul diskuráltam a kórház kapuin kívül az egyik leendő ügyfelemmel. Nem igazán bírtam a „pici”, amúgy gyógyszerekkel összekuszált, dopaminért könyörgő agysejtjeimmel felfogni, hogy történhet meg ez a szörnyűség velem. Egy hete „önként és dalolva” azért jöttem, hogy segítsenek a pszichés gondjaim leküzdésében, aztán eltelt egy teljes hét a semmivel, most meg már zárt osztályról, igazságügyi orvos szakértőről, kihelyezett, azonnal ítélő bíróságról beszél nekem egy vadidegen orvos, akinek maximum sejtése lehetett arról, mennyi szörnyűségen mentem keresztül az utóbbi időben. Ehhez hasonló gondolatok fogalmazódtak meg bennem, miközben térden állva, könnyektől fuldokolva könyörögtem, hogy ne tegyék ezt velem, hiszen nem vagyok bűnöző.

Talán erre a kiborulásra nem lett volna szükség ott a doki előtt, ugyanis azt találta mondani, hogy nézzek magamra, ilyen állapotban mit tehetne mást, mint, hogy átkísér az intenzívre; hozzám intézett szavaival nyomatékosan kihangsúlyozva, hogy mindez kizárólag, csakis az én érdekemben történik. Egyszóval belekerültem egy pokolig nyúló feneketlen kútba, ahol a szigorú főorvosi döntés okozta lelki trauma tépte ki alólam véglegesen az amúgy is gyenge, minden szabad emberi akaratot és erkölcsi normát nélkülöző pókhálóból szőtt talajt.

Hatalmas zuhanás volt…

Olyan szörnyű, kétségbeesett lelki állapotba kerültem, hogy arra már nem is igazán emlékszem miért egyeztem bele mindenbe, amit a kirendelt igazságügyi orvos szakértő mondott. Talán azért, mert azt mondta nekem az őszes szakállat viselő, sötét szemű, minden ízében jóindulatú árnyékalak, hogy meglátom majd, mindenkinek így lesz a legjobb. Avagy az is meglehet, hogy csak pár szó volt, ami elhagyta az emberbarát, alaposan kiművelt embertársam ajkait: "Kérem tisztelettel siessünk! Nem érek rá!"

Az még tisztán beugrik, hogy telefonáltam az ügyvédemnek, aki csupán annyit mondott megrovó, tintát nem tűrő szavak kíséretében, hogy sajnos ő sem tehet semmit, meg különben is miért voltam olyan butácska, hogy beleegyeztem ebbe a kezelésbe. A telefonos diskurzust azonban nem volt módom befejezni, ugyanis jött értem az egyik ápolónő, és megalázó módon elvettek tőlem szó szerint mindent, helyesebben zárolták az összes nálam lévő tárgyat és ruhát úgy, hogy azokhoz ne tudjak semmilyen módon hozzáférni. A rajtam lévő "civil" ruhát is elkobozták, helyette kaptam egy kórházi „rabruhát”. Mindez gyorsan, hatékonyan és sárbataposó módon egy komoly, nagytermetű nővér hangos, tőmondatos vezényszavai közepette történt. Talán azt gondolta a szentem, hogy a többi beteghez hasonlóan én sem vagyok beszámítható állapotban, mert a stílusa még egy állattal szemben is sértőnek hatott volna. Szemmel láthatólag meg is lepődött, amikor közöltem vele, nincs joga így beszélni velem, és szeretnék hazatelefonálni. Nagyon megrökönyödhetett ezen, ugyanis tágra nyitott szemekkel visszaadta kerek öt percre a telefonomat és egy árnyalattal normálisabb hangon folytatta azt a "combos" listát, ami a jogaimat tartalmazta.

Mivel gyakorlatilag semmihez sem volt jogom, ezért gyorsan végzett. Legvégül ő sem felejtette el közölni velem, azt a fenyegetést sugalló, félelmet keltőnek szánt mondatot, amit még számtalanszor hallottam a fogságom 72 órája alatt az osztályvezető főorvostól is. Az a behízelgően kedves, újlatin akcentussal, minden vizit alkalmával elhangzott mondat beleivódott a lelkem mélyére: „ Ha megpróbál megszökni, bilincsbe verve fogják visszahozni a rendőrök!” (Kemény szavak ezek egy olyan szakorvostól, aki meg sem próbált normális emberi beszélgetésbe bonyolódni velem, hova tovább gyógyító szándékkal közeledni felém, hanem egyfolytában a hatalma nagyságát igyekezett prezentálni felém a beteg "állat" felé.

72 óra a "sitten"

A napirend ismertetése után, vártam, hogy a nagy darab, kemény balossal megáldott ápolónő körbevisz majd a fennhatósága alatt lévő osztályon, és mint egy jól nevelt, intelligens idegenvezető megmutat minden használati helyiséget, a nem éppen szállodai körülmények között. Hát gondolom nem árulok el meglepő dolgot, ha azt írom nem így történt. Beraktak egy 4x4-es, hatalmas megfigyelő ablakkal ellátott, 2 ágyas, szobának a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető egérlyukba, amely az életteremül szolgált a következő 72 órán keresztül. Akár egy betörésre váró vadállat. Kaptam reggelente és esténként jó pár színes bogyót, amelyekről természetesen - a tabletták rendszertani helyét firtató kérdéseim ellenére - a megfelelő tájékoztatás hiányában fogalmam sem volt, hogy mik lehetnek.

Annyit viszont akkora már megtudtam, hogy a Parkinsonos beteg, egyáltalán nem mindegy, hogy milyen pszichiátriai antidepresszáns szerrel kombinálja a levodopa tartalmú gyógyszereit; de ez a tudás akkor és ott senkit sem érdekelt. Föl sem merült senkiben, hogy nem a fizikai kényszerintézkedésekkel kombinált plusz gyógyszerek szedésével segítenének rajtam, hanem a Mirapexin elhagyása a számomra az egyetlen szóba jöhető gyógymód. Még soha életemben nem szívtam el annyi förtelmes bagót, mint az alatt 3 nap alatt, ugyanis a korábbi mentőápolói múltamnak köszönhetően, találkoztam egy ismerős ápolóval, aki folyamatosan biztosította számomra a nikotin és édesség utánpótlást, persze sutyiban, mert mindez hivatalosan tilos volt, illetve csak meghatározott időszakokban lehetett egy-egy szál cigit elpöfékelni. No és „unalmamban” fekvőtámaszokkal, és az engedélyezett 1000 éves bulvár magazinok olvasásával (már ami ez utóbbiakból megmaradt) múlattam a zömében kiszámíthatatlan, öngyilkosjelölt betegtársaim mellett töltött óráimat.

Megfogadtam akkor, hogy történjen bármi is az elkövetkezendő életem során, a lelkemet soha sem kaparinthatja meg, sőt még csak ideiglenesen be sem zárhatja sem Lucifer, sem Belzebub, sem más ördög! A zárt osztályon lehúzott 72 borzasztóan kemény, embert próbáló, borzalmas óráról hosszasan írhatnék még, ám most mégis lezárnám egy befejező gondolattal: még sohasem jártam a pokolban, de már van némi sejtésem arról, milyen is lehet belépni oda, ahol a bejárat felett a következő szöveg olvasható: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”

Utózönge:

A számomra mind a mai napig érthetetlen intenzív terápiát, egy hónap „kötelező” kórházi ápolás (akár a bűntényeseknek: kényszer gyógykezelés!?) követte, amit már egy másik, általam nagyra becsült pszichiáter szakembernek köszönhetően olvasás, zene és kötelező reggeli terápiával töltöttem. A lélek-pszicho terápiák hatásosságáról nem kívánok állást foglalni, mert azt gondolom, azok egy Parkinson beteg esetén teljesen értelmét veszítik. 

Sokat filóztam azon, vajon le merjem-é írni a velem történt kisvárosi pszichiátriai borzalmakat, ugyanis meggyőződésem, a fentebb szereplő szakemberek, ápolók, pszichológusok, pszichiáter doktorok, a mai napig azt állítanák, hogy eredményesen pusztították ki a Parkinsont a lelkem legmélyéről.

Nem szeretném azt sem, ha laikusként írt, durva negatív kritikának avagy vádaskodásnak tűnne a - szerintem precedens értékű - történetem a jognak "fehérköpenyes" asztalánál. Mégis azt gondolom, el kellene a jövőben gondolkodni az érintetteknek azon, hogyan lehetne elkerülni a hasonló problémákból adódó tévedéseket, félreértéseket. Meggyőződésem, annak ellenére, hogy minden reorzióba szinte vakon egyeztem bele, a velem szemben alkalmazott brutális és totális terápia, nevezzük gyógymódnak, csak egy melléfogás volt, amit én meg tudtam valami folytán úszni, de mi lesz vajon azokkal, akik gyengébb lelkületűek nálam, és náluk is fellépnek a Parkinson kórnál alkalmazott antagonista szerek mellékhatásainak szörnyű, pszichózist előidéző tünetei, és mit ad Isten az általam leírt helyzetbe kerülnek…  És mi történt volna akkor, ha nem jönnek rá a pécsi neurológus orvosok a pszichózisom valódi okára? ("Mi lett volna, ha Jancsi bácsi Juliska néni lett volna?" - mondaná egy megboldogult gimnáziumi magyar tanárom.) Rossz belegondolni is…..  így én sem teszem….

Konklúzió:

Laikusként azt gondolom, az útvesztő abban rejlik, hogy a pszichiátriai esetek zömében nem különíthető el élesen a hibás és a helyes diagnózis felállítása napjainkban. Azt gondolom, ez azért veszélyes, mert visszaélésekre nyit, és mindig is nyitott - törvényes eszközök felhasználásával - kapukat a szakemberek számára. Éppen ezért az is benne volt/van a pakliban, hogy a pszichiátria zárt osztályos elzárás néha a büntetés legegyszerűbben elérhető és hatásos eszköze, módszere, ugyanakkor mentsvárként is szolgálhat/szolgálhatott egyes esetekben a büntetés végrehajtás megkerüléséhez. Gondolok itt elsősorban azon szándékosan elkövetett gyilkosságokra, ahol észlelhető szervi elváltozás hiányában a (sztárügyvédek, a nyilvánosság vagy pénz hatására) pszichiáter és egyéb szakemberek dolga eldönteni, beszámítható vagy éppen beszámíthatatlan állapotban volt-e az elkövető. 

Ráadásul azt sem szabad elfelejteni, csak egyetlen, a törvényes bírósági, végzést, tárgyalást megelőzve, pszichiáter szakorvos aláírásán múlik a "beteg" személyi szabadságának az azonnali korlátozása. Persze emberek vagyunk és ebből kifolyólag nem tévedhetetlenek... Akinek nem inge...!"

Végezetül álljon itt egy 2010-ben íródott versem, amely azt hiszem, hűen visszaadja az akkori zűrös lelkiállapotomat:

Szívharang

feljajdul egy néma harang
búgó hangon ismerős dalt énekel
kopott kötél húzza testét
nagyobb súlyt tán soha többé nem bír el

táncot jár az árnyékával
ide-oda részegként csak tántorog
omló falú kápolnában
hol nincs más csak számkivetett verssorok

nem oly rég még büszkén búgott
fémes teste arany ködben lebegett
elhagyta őt kedves társa
s szél lóbálja a vigyázó kéz helyett

mint a felborított bölcső
elvesztette gyermekeit, álmait
remegő lábai tartják
szerelméről s otthonáról álmodik...

romokban az oltár földre
dobva ketté hasadt törött feszület
poros padokon serényen
imádkozik a magány s az őrület

kicsi gyertya világít
nem látni a rozsdás harang könnyeit
mélyre mart betűk őrzik a múltját:
hatalmas fényes templom állt egykor itt...

Szabó Balázs

"Az idealista javíthatatlan. Ha kipenderítik a mennyországból, eszményt kovácsol a poklából."(F. Nietzsche)