Azt gondolom minden jó érzésű, hosszú ideje gyógyíthatatlan betegséggel küzdő ember életében is elérkezik egy-egy jelentősebb eseményhez kapcsolódó pont (legyen az pozitív vagy negatív fordulat), amikor addigi életéről megpróbál valamiféle összegzést (leltárt) készíteni magában, miközben számtalan kérdésre keresi a választ.
Ilyenek például: Érdemes-e folytatni a számtalan áldozatot követelő harcot az ÉLETTEL szemben? Ki és mi az, milyen cél, milyen hit az amiért/akiért megérte eljutni addig a pontig? Mit ért el addig, mit kapott, és mit adott? Hagyott-e olyan maradandó nyomot maga után, amire esetleg majd a gyermekei is szívesen és büszkén emlékeznek vissza? Vajon jó és szép emlékek vannak többségben vagy a rosszak? Egyáltalán milyen embernek is tartja a környezete, és ezzel szemben milyen embert lát, ha őszintén tabuk nélkül magába néz? Megbánt-e valamit, amit nem tett meg, vagy éppen megtett? Vajon miért éppen ő lett beteg? Mit tehetett, amiért a sors kegyetlenül elbánt vele, és rajta keresztül a közvetlen környezetével?
Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztatnak engem is már jó ideje, és most az "új életem küszöbén" a DBS műtét jó apropót szolgáltat arra, hogy megpróbáljam megválaszolni a felvetett kérdéseket. No persze most is szívesen elmerülök álmaim tiszta vizű óceánjába, és máris nem a monitor előtt ülök, hanem egy csendes kis halászfalucska kávéházának tengerre néző teraszán kortyolgatom a kávémat kellemes reggeli környezetben; miközben jókat beszélgetek veled kedves olvasó - ha egyáltalán elfogadtad a meghívásomat, és most itt vagy még velem -....
Az álom-kávéház belső, zárt részéből kellemes zene szűrődik át a szél rezgette függönyökön a kora reggeli napfénnyel és fenséges kávé illattal keveredve igazi idilli hangulatot varázsol elém. A kellemesen hűvös teraszon még ülnek páran újságot olvasgatva miközben szürcsölik a reggeli megszokott feketéjüket; vagy éppen sztorizgatnak az előző este történéseiről. A zene egyfajta halk, ébredező nyüzsgéssel keveredve, megcirógatja arcomat, majd lassan, komótosan elillan a tenger felé; megpihenve a köveken rácsodálkozik a szívet és lelket melengető gyönyörű természet alkotta képre; végül a közeli kikötő árbócai, és az éppen hálójukat bontogató halászok között cikázva eltűnik a horizonton, hogy - megkerülve a jó öreg Földünket - másnap újra felbukkanjon ugyanígy és ugyanitt.
Természetesen útja során elidőzik minden egyes hasonló gyönyörű helyen, ami csak létezik a bolygónkon, aztán meglovagolva a szelet ismét tovább áll. Ezt teszi minden egyes nap, már nemzedékek óta, ám mégsem unja meg, hiszen minden egyes reggel tartogat számára valamilyen kincset. Valamiféle megfoghatatlan csodát, amit, mi földi halandók csupán kifinomult érzékszerveink segítségével vagyunk csak képesek érzékelni: a legnagyobb művész, a természet alkotta műalkotásokat, legyen az egy gyönyörű hely, egy emberi érzés, vagy a létező legnagyobb csoda maga az értelmes ember. És ha másért nem is ezért már érdemes megtennie minden egyes nap azt a borzasztóan hosszúnak, máskor meg csupán egy pillanatnak tűnő utat, amit ÉLET-nek hívunk.
És akkor elérkeztünk az első kérdés megválaszolásához: Igen érdemes élni és küzdeni minden áron a végsőkig foggal körömmel. Mielőtt végleg feladnád a szerinted reménytelen harcot, akkor jussanak eszedbe barátom azok az emberek, akik szeretnek és a hiányod szomorúsággal töltené el őket. Hiszen Te is egy csoda vagy a világon, egy egyedi megismételhetetlen, plagizálhatatlan műremek, akire a szeretteidnek a lehető leghosszabb ideig szükségük van!
Persze tudom, élnek a Földön magányban, elfeledve barátok és család nélkül emberek, de mint minden kivétel, ez is erősíti a "szabályt". Az önhibájukon kívül magukra maradt emberekért sajnos aki tudna, az nem tesz meg mindent, pedig ők is ugyanúgy értékes emberek, akiket ebben a pazarló és gyarló világban felelőtlenül elveszít, rosszabb esetben eldob a társadalom.
Visszatérve a tengerparti nyugalomhoz egy másik fontos dolog, a zene is szóba került, hiszen az ugyanolyan fontos volt eddigi életem során, akár a táplálék. Ha ma is meghallok egy zenerészletet, vagy csupán egy picinyke dallamot, ami kötődik valamilyen korábbi, bennem kitörölhetetlen nyomot hagyott eseményhez, akkor most is szinte percről-percre ugyanúgy átélem azt a hangulatot, amit annak idején éreztem, ami általában minden esetben pozitív érzelmeket, érzéseket csalogat elő belőlem. Imádtam, a mai napig szeretem a zenét, legfőképp a dallamos rockzenét. Eszembe jutnak a lázadó farmer ruhás éveim, a forró balatoni nyarak, a vándortáborok egyszóval azt gondolom, hogy csupán zene segítségével is el tudnám mesélni a múltam.
A zene már átsegített nagyon sok érzelmi válságon, ugyanakkor rengeteg örömteli percet is szerzett a számomra. Azt kell mondjam, teljesebbé tette/teszi az életemet. Nem kell messze mennem példáért, hiszen képzeljünk el egy bulit zene nélkül.... ha a zeneszöveg mondanivalóját is magunkénak érezzük, az felér egy lelki orgazmussal, amit más szóval katarzisnak is nevezhetünk...
Mindezzel tudom nem vagyok egyedül, de hát a zenén kívül még számos más esztétikai, irodalmi élmény is segíthet az ember életében elfeledtetni a kudarcokat, a szomorúságot. Más kérdés, hogy mindez nem csupán segít valamiképpen a jó úton tartani, hanem tanít, nevel is egyben.
Na itt most álljunk meg ismét egy sarkalatos pontnál, a könyveknél. Manapság ugye nem divat az olvasás, vagyis divatnak igenis, hogy divat, sőt, csupán ott a bibi, hogy nem a könyvbe kötött papírlapokat részesíti a nagytöbbség előnyben, hanem azt az átkozott monitort, illetve tévékészüléket. Most nem térnék ki arra, hogy mi a különbség a Nagy indián könyvben szereplő Apacsok és az RTL Való világában bemutatott VV Indiánja közt. Nem tisztem pálcát törni senki feje felett sem. Azt gondolom, mindenki érzi mennyi kultúrára van szüksége vagy igénye, illetve mennyit bír befogadni. A tájékozatlanságtól még lehet tisztességes egy ember. Bár azt azért bevallom őszintén nem nézem jó szemmel, hogy Móricz Zsigmondot nem ismerik egyesek, ellenben Alekosz életútját betéve tudják, és akkor még szóba sem hoztam Kapanyányi Monyókot sem..... :) Ilyen korban élünk sajnos!!!! Talán még az amerikai történelem sokkal népszerűbb a magyarnál…?
Ez van! És akkor ezek után még azt várom, hogy valaki olvasson….? Már megint elkanyarodtam a teremburáját! Összegezve tehát a kisgyermek éveimet: az maga volt a csoda. Azt hiszem, ha megfilmesíteném az életemet, aláfestő zenéért a Korál, a Skorpió az Omega, a Scorpoins a Hungária, Helloween, no meg a többi hasonlóan jó együttes lemezeit venném elő. Szóval mint azt már korábban említettem, már viszonylag korán érzékenyebbé, és fogékonyabbá váltam a körülöttem és a nagyvilágban zajló eseményekre ( már, ha nem maradtak titokban anno).
Váratlan helyzetekbe kerülve, ha nem éreztem biztonságos szempárok előtt magam, gyorsan elsírtam magam. Utáltam az egyedüllétet, szinte nekem fájt, ha bármi okból szenvedni láttam embereket. Na ilyen helyzetekben próbáltam nyitogatni a képzeletem alkotta világ kapuit, és ha nem engedett be valamiért, akkor addig dörömböltem, amíg be nem szakadt az ajtó, mert egy valamiben nagyon erősnek éreztem magam. Ez az igazságérzetemen alapuló harciasságom volt. Soha de soha sem adtam fel addig a pontig, amíg el nem értem a csúcsokat. Az már megint egy másik történet, hogy a Top-on sajnos nem bírtam sokáig ott maradni...
Természetesen mindig csak olyan hegynek vágtam neki, amiről még sejtettem, hogy meg bírom mászni, így szinte nem érhetett a küzdelmeim során csalódás. Az a szó, hogy veszíteni hiányzott a szótáramból. Azt gondolom minden embernek tisztában kellene lennie a képességeinek, teljesítőképességének - tesztelve azokat - határaival, így elkerülhető volna rengeteg csalódás. Persze ez a megállapításom megint csak nem igaz a mai világunkra, hiszen itt bárkiből lehet pl. TV sztár, nem számít hány évet ült a színművészeti padjai helyett a börtönben, vagy az intelligencia legapróbb jelei sem fedezhetők fel rajta… és tudnám sorolni napjaink kulturális útvesztőjének, (vagy nevezhetném akár lejtőjének is) a meghatározó pontjait, amin a gyermekeink nőnek fel, de nem látom értelmét az ilyesféle lázadásnak, mert mindez csupán a jó magyar összetartás nélkül, csak egy kiáltás a szürke ködbe, amit mindenki meghall ugyan, de egyik fülén be a másikon meg ki. Azt hiszem, - ha már az összefogásról esett szó – sokat tanulhatnánk a határainkon túl rekedt magyarságtól.
Nagy Magyarország, demokrácia, igazságosság….. és akkor felébredtem…. !!!! Akkor ismét visszakanyarodnék még egyszer a mai mondandóm végén a múltamhoz. Az a világ, amit akkor álmodtam, és ami mindig önzetlenül befogadott, egy hatalmas szív alakú törékeny kis mézeskalács házikó volt, amit úgy hívtak, hogy szerelem. Igen! Őszinte és önzetlen szerelem. Hú hányszor is voltam szerelmes? 100 után már abbahagytam a számolást… Persze ez, az általam emlegetett érzés nem a testi örömök hajszolásáról szólt! Egyáltalán nem. Ha lehet ilyet mondani akkor azt mondanám, hogy nem volt több (vagy csak elvétve) mint elsősorban a lelki örömök, keresése, ami arra is jó volt a már említett zene és könyvekkel együtt, hogy átvészeljem a nehéz időszakokat.
Mert ugye szerelmes bárki lehet, nem feltétlenül kell azt viszonozni (Plátói szerelem), viszont legtöbb esetben ad egy célt az embernek, van amiért/akiért küzdjön, és ha mégsem talál viszonzásra, akkor meg felfogható egyfajta leckeként az élet iskolájában, ahol éppen a csalódásról tanulnak a diákok.
Bizony bizony…. Imádtam/imádom a szerelmet a romantikát….. na mára ennyit! Lehet, hogy ez is kissé hosszúra sikeredett! Még valamit a szerelem és a barátság - ami mára sajnos csak a múlté - kapcsán szeretnék megemlíteni, ami szintén végigkísérte az életemet, csupán azzal a különbséggel, hogy ez a tevékenység, hobby sohasem okozott csalódást a közeli elmúlt időszakig: a rajz és később a fotózás…..
A szívem szakad meg ha az anyagi nehézségek miatt eladott fényképezőgépemre gondolok, ugyanis a Parkinsonnak köszönhetően ez mára sajnos - pár hónapja - csak a múlté, ugyanis az utóbbi betegségben töltött 8 évemben többek között ezt is elveszítettem annyi más értékes és számomra fontos ember és tárgy mellett. De erről majd legközelebb…. A címet is már kitaláltam: „Fénymásold le az életed, ha elveszítenéd, jó ha van róla másolat”
Ilyenek például: Érdemes-e folytatni a számtalan áldozatot követelő harcot az ÉLETTEL szemben? Ki és mi az, milyen cél, milyen hit az amiért/akiért megérte eljutni addig a pontig? Mit ért el addig, mit kapott, és mit adott? Hagyott-e olyan maradandó nyomot maga után, amire esetleg majd a gyermekei is szívesen és büszkén emlékeznek vissza? Vajon jó és szép emlékek vannak többségben vagy a rosszak? Egyáltalán milyen embernek is tartja a környezete, és ezzel szemben milyen embert lát, ha őszintén tabuk nélkül magába néz? Megbánt-e valamit, amit nem tett meg, vagy éppen megtett? Vajon miért éppen ő lett beteg? Mit tehetett, amiért a sors kegyetlenül elbánt vele, és rajta keresztül a közvetlen környezetével?
Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztatnak engem is már jó ideje, és most az "új életem küszöbén" a DBS műtét jó apropót szolgáltat arra, hogy megpróbáljam megválaszolni a felvetett kérdéseket. No persze most is szívesen elmerülök álmaim tiszta vizű óceánjába, és máris nem a monitor előtt ülök, hanem egy csendes kis halászfalucska kávéházának tengerre néző teraszán kortyolgatom a kávémat kellemes reggeli környezetben; miközben jókat beszélgetek veled kedves olvasó - ha egyáltalán elfogadtad a meghívásomat, és most itt vagy még velem -....
Az álom-kávéház belső, zárt részéből kellemes zene szűrődik át a szél rezgette függönyökön a kora reggeli napfénnyel és fenséges kávé illattal keveredve igazi idilli hangulatot varázsol elém. A kellemesen hűvös teraszon még ülnek páran újságot olvasgatva miközben szürcsölik a reggeli megszokott feketéjüket; vagy éppen sztorizgatnak az előző este történéseiről. A zene egyfajta halk, ébredező nyüzsgéssel keveredve, megcirógatja arcomat, majd lassan, komótosan elillan a tenger felé; megpihenve a köveken rácsodálkozik a szívet és lelket melengető gyönyörű természet alkotta képre; végül a közeli kikötő árbócai, és az éppen hálójukat bontogató halászok között cikázva eltűnik a horizonton, hogy - megkerülve a jó öreg Földünket - másnap újra felbukkanjon ugyanígy és ugyanitt.
Természetesen útja során elidőzik minden egyes hasonló gyönyörű helyen, ami csak létezik a bolygónkon, aztán meglovagolva a szelet ismét tovább áll. Ezt teszi minden egyes nap, már nemzedékek óta, ám mégsem unja meg, hiszen minden egyes reggel tartogat számára valamilyen kincset. Valamiféle megfoghatatlan csodát, amit, mi földi halandók csupán kifinomult érzékszerveink segítségével vagyunk csak képesek érzékelni: a legnagyobb művész, a természet alkotta műalkotásokat, legyen az egy gyönyörű hely, egy emberi érzés, vagy a létező legnagyobb csoda maga az értelmes ember. És ha másért nem is ezért már érdemes megtennie minden egyes nap azt a borzasztóan hosszúnak, máskor meg csupán egy pillanatnak tűnő utat, amit ÉLET-nek hívunk.
És akkor elérkeztünk az első kérdés megválaszolásához: Igen érdemes élni és küzdeni minden áron a végsőkig foggal körömmel. Mielőtt végleg feladnád a szerinted reménytelen harcot, akkor jussanak eszedbe barátom azok az emberek, akik szeretnek és a hiányod szomorúsággal töltené el őket. Hiszen Te is egy csoda vagy a világon, egy egyedi megismételhetetlen, plagizálhatatlan műremek, akire a szeretteidnek a lehető leghosszabb ideig szükségük van!
Persze tudom, élnek a Földön magányban, elfeledve barátok és család nélkül emberek, de mint minden kivétel, ez is erősíti a "szabályt". Az önhibájukon kívül magukra maradt emberekért sajnos aki tudna, az nem tesz meg mindent, pedig ők is ugyanúgy értékes emberek, akiket ebben a pazarló és gyarló világban felelőtlenül elveszít, rosszabb esetben eldob a társadalom.
Visszatérve a tengerparti nyugalomhoz egy másik fontos dolog, a zene is szóba került, hiszen az ugyanolyan fontos volt eddigi életem során, akár a táplálék. Ha ma is meghallok egy zenerészletet, vagy csupán egy picinyke dallamot, ami kötődik valamilyen korábbi, bennem kitörölhetetlen nyomot hagyott eseményhez, akkor most is szinte percről-percre ugyanúgy átélem azt a hangulatot, amit annak idején éreztem, ami általában minden esetben pozitív érzelmeket, érzéseket csalogat elő belőlem. Imádtam, a mai napig szeretem a zenét, legfőképp a dallamos rockzenét. Eszembe jutnak a lázadó farmer ruhás éveim, a forró balatoni nyarak, a vándortáborok egyszóval azt gondolom, hogy csupán zene segítségével is el tudnám mesélni a múltam.
A zene már átsegített nagyon sok érzelmi válságon, ugyanakkor rengeteg örömteli percet is szerzett a számomra. Azt kell mondjam, teljesebbé tette/teszi az életemet. Nem kell messze mennem példáért, hiszen képzeljünk el egy bulit zene nélkül.... ha a zeneszöveg mondanivalóját is magunkénak érezzük, az felér egy lelki orgazmussal, amit más szóval katarzisnak is nevezhetünk...
Mindezzel tudom nem vagyok egyedül, de hát a zenén kívül még számos más esztétikai, irodalmi élmény is segíthet az ember életében elfeledtetni a kudarcokat, a szomorúságot. Más kérdés, hogy mindez nem csupán segít valamiképpen a jó úton tartani, hanem tanít, nevel is egyben.
Na itt most álljunk meg ismét egy sarkalatos pontnál, a könyveknél. Manapság ugye nem divat az olvasás, vagyis divatnak igenis, hogy divat, sőt, csupán ott a bibi, hogy nem a könyvbe kötött papírlapokat részesíti a nagytöbbség előnyben, hanem azt az átkozott monitort, illetve tévékészüléket. Most nem térnék ki arra, hogy mi a különbség a Nagy indián könyvben szereplő Apacsok és az RTL Való világában bemutatott VV Indiánja közt. Nem tisztem pálcát törni senki feje felett sem. Azt gondolom, mindenki érzi mennyi kultúrára van szüksége vagy igénye, illetve mennyit bír befogadni. A tájékozatlanságtól még lehet tisztességes egy ember. Bár azt azért bevallom őszintén nem nézem jó szemmel, hogy Móricz Zsigmondot nem ismerik egyesek, ellenben Alekosz életútját betéve tudják, és akkor még szóba sem hoztam Kapanyányi Monyókot sem..... :) Ilyen korban élünk sajnos!!!! Talán még az amerikai történelem sokkal népszerűbb a magyarnál…?
Villa vers
Villa fiúk, villa lányok,
bálványai a népnek;
egész ország figyel rátok,
s hazudnak, kik „nem néznek”!
Sok kukkoló (velem együtt)
fiatalok és vének;
ha az asszony agyon is üt,
nem hallgatok, beszélek:
Tudom nehéz megfelelni
mindenki szájízének;
mégis röhejes, hogy mennyi
baromságot beszéltek!
Tükörképe vagytok ti bent
a magyar „csóró” létnek;
irigy rátok sok ember, mert
szívesen bent lennének!
Ez van! És akkor ezek után még azt várom, hogy valaki olvasson….? Már megint elkanyarodtam a teremburáját! Összegezve tehát a kisgyermek éveimet: az maga volt a csoda. Azt hiszem, ha megfilmesíteném az életemet, aláfestő zenéért a Korál, a Skorpió az Omega, a Scorpoins a Hungária, Helloween, no meg a többi hasonlóan jó együttes lemezeit venném elő. Szóval mint azt már korábban említettem, már viszonylag korán érzékenyebbé, és fogékonyabbá váltam a körülöttem és a nagyvilágban zajló eseményekre ( már, ha nem maradtak titokban anno).
Váratlan helyzetekbe kerülve, ha nem éreztem biztonságos szempárok előtt magam, gyorsan elsírtam magam. Utáltam az egyedüllétet, szinte nekem fájt, ha bármi okból szenvedni láttam embereket. Na ilyen helyzetekben próbáltam nyitogatni a képzeletem alkotta világ kapuit, és ha nem engedett be valamiért, akkor addig dörömböltem, amíg be nem szakadt az ajtó, mert egy valamiben nagyon erősnek éreztem magam. Ez az igazságérzetemen alapuló harciasságom volt. Soha de soha sem adtam fel addig a pontig, amíg el nem értem a csúcsokat. Az már megint egy másik történet, hogy a Top-on sajnos nem bírtam sokáig ott maradni...
Természetesen mindig csak olyan hegynek vágtam neki, amiről még sejtettem, hogy meg bírom mászni, így szinte nem érhetett a küzdelmeim során csalódás. Az a szó, hogy veszíteni hiányzott a szótáramból. Azt gondolom minden embernek tisztában kellene lennie a képességeinek, teljesítőképességének - tesztelve azokat - határaival, így elkerülhető volna rengeteg csalódás. Persze ez a megállapításom megint csak nem igaz a mai világunkra, hiszen itt bárkiből lehet pl. TV sztár, nem számít hány évet ült a színművészeti padjai helyett a börtönben, vagy az intelligencia legapróbb jelei sem fedezhetők fel rajta… és tudnám sorolni napjaink kulturális útvesztőjének, (vagy nevezhetném akár lejtőjének is) a meghatározó pontjait, amin a gyermekeink nőnek fel, de nem látom értelmét az ilyesféle lázadásnak, mert mindez csupán a jó magyar összetartás nélkül, csak egy kiáltás a szürke ködbe, amit mindenki meghall ugyan, de egyik fülén be a másikon meg ki. Azt hiszem, - ha már az összefogásról esett szó – sokat tanulhatnánk a határainkon túl rekedt magyarságtól.
Nagy Magyarország, demokrácia, igazságosság….. és akkor felébredtem…. !!!! Akkor ismét visszakanyarodnék még egyszer a mai mondandóm végén a múltamhoz. Az a világ, amit akkor álmodtam, és ami mindig önzetlenül befogadott, egy hatalmas szív alakú törékeny kis mézeskalács házikó volt, amit úgy hívtak, hogy szerelem. Igen! Őszinte és önzetlen szerelem. Hú hányszor is voltam szerelmes? 100 után már abbahagytam a számolást… Persze ez, az általam emlegetett érzés nem a testi örömök hajszolásáról szólt! Egyáltalán nem. Ha lehet ilyet mondani akkor azt mondanám, hogy nem volt több (vagy csak elvétve) mint elsősorban a lelki örömök, keresése, ami arra is jó volt a már említett zene és könyvekkel együtt, hogy átvészeljem a nehéz időszakokat.
Mert ugye szerelmes bárki lehet, nem feltétlenül kell azt viszonozni (Plátói szerelem), viszont legtöbb esetben ad egy célt az embernek, van amiért/akiért küzdjön, és ha mégsem talál viszonzásra, akkor meg felfogható egyfajta leckeként az élet iskolájában, ahol éppen a csalódásról tanulnak a diákok.
Bizony bizony…. Imádtam/imádom a szerelmet a romantikát….. na mára ennyit! Lehet, hogy ez is kissé hosszúra sikeredett! Még valamit a szerelem és a barátság - ami mára sajnos csak a múlté - kapcsán szeretnék megemlíteni, ami szintén végigkísérte az életemet, csupán azzal a különbséggel, hogy ez a tevékenység, hobby sohasem okozott csalódást a közeli elmúlt időszakig: a rajz és később a fotózás…..
A szívem szakad meg ha az anyagi nehézségek miatt eladott fényképezőgépemre gondolok, ugyanis a Parkinsonnak köszönhetően ez mára sajnos - pár hónapja - csak a múlté, ugyanis az utóbbi betegségben töltött 8 évemben többek között ezt is elveszítettem annyi más értékes és számomra fontos ember és tárgy mellett. De erről majd legközelebb…. A címet is már kitaláltam: „Fénymásold le az életed, ha elveszítenéd, jó ha van róla másolat”
Folyt. Köv.
A verseim közül rengeteg szól érzelmekről: anyai szeretetről szerelemről, romantikáról, ajánlom a figyelmedbe:
És ha már a fényképezőgép is szóbakerült (igaz a honlap kissé elhanyagolt, de nem volt még alkalmam rendbeszedni):
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése