2011/10/25

Az első, de nem utolsó téves diagnózis




  - Sajnos túl sok jóval nem szolgálhatok. A tünetei alapján úgy vélem részleges bénulás alakult ki a jobb oldalán, ami valószínűsíthetően a bal félteke agysejtjeinek hibás működéséből ered. Azt gondolom, az agy egy bizonyos részének daganatos elváltozása lehet a háttérben, ami megmagyarázhatja a mozgászavart. (jobb kéz fura, jellegzetes "bénán"tartása, a finom mozdulatok nehézkessé váltak, sántítottam kissé a jobb lábamra, a számat jobbra elhúzva feltűnő remegés volt tapasztalható)

Pontosabb diagnózist csak az MRI vizsgálat után tudok mondani.. Kérem fáradjon át a radiológiai osztályunkra, addig elrendezem a felvételével kapcsolatos teendőket, a neurológiai osztályra! – fejezte be a doktor a vizsgálatom végén a hozzám intézett kemény, ám őszinte szavakat. Hirtelen elborult az agyam. Azt az érzést nem is tudnám szavakká formálni. Úgy éreztem az addig stabilan álló világ egy szuszra, egyik pillanatról a másikra összeborul körülöttem. Beszűkült a tudatom, és csak egy dologra voltam képes összpontosítani, a rákra, és arra, hogy a napjaim meg vannak számlálva.

 - Agydaganat?....Agydaganat! - ismételgettem magamban. Aztán a következő pillanatban eszembe jutott a családom. Mi lesz velük nélkülem? Lejátszódott bennem már a szörnyű folytatás is. Magam előtt láttam a temetésemet, a síró gyermekeimet, valamint hallottam a háttérben sugdolózó ismerőseimet: „Talán jobb is volt így neki és a családjának!” Mindig ezt volt a verbális reakciójuk, ha valaki súlyos krónikus betegség által leli a halálát. Hogy mennyi idő telhetett e biztos halállal való szembesülésem és az MRI vizsgálat között, és hogy milyen módon jutottam át a másik úgynevezett Belső Kórház radiológiai osztályára arra pontosan nem emlékszem, ugyanis szinte teljesen kiesett a külvilág.

- Nyugodj meg nem lesz semmi baj! Minden rendben van meglátod. Az orvosok is tévedhetnek! Nagyon szeretlek! – a feleségem megszokott, kedves hangja billentette vissza részlegesen ismét a tudatomat először e világra. Szorosan fogta a kezem, miközben dübörgött, kattogott, kopogott körülöttem a mágneses diagnosztikai eszköz, amelybe betoltak. Akkor voltam először életemben MRI vizsgálaton. Még nem is sejtettem, hogy a következő napokban a röntgen vizsgálatok teljes arzenálját lesz alkalmam közelebbről is megismerni. Akkor tértem teljesen magamhoz, amikor anyósom hangját meghallottam mikrofonon keresztül:

- Nem látni szerencsére semmiféle komoly daganatra utaló elváltozást a képeken, csupán néhány jelentéktelenül pici kis fehér foltot látok, de azok biztosan nem okozhatják a tüneteket. Láttam anyósom arcát a kis tükörben a fejem felett, és éreztem, ahogy ő is és a feleségem is kissé megkönnyebbülnek. Igen elsősorban nekik és anyósom élettársának köszönhetem, hogy még itt vagyok.  Ha akkor azt mondta volna valaki, hogy egy pár év múlva annyira meg fog romlani a kapcsolatom velük, és majdnem össze is fogok verekedni velük, akkor simán kinevettem volna azt a valakit.

De akkor még nem is sejtettem , hogy azon a borzalmas napon egy komolyabb gondok nélküli időszak ért véget a számomra, és egyben elkezdődött maga a földi pokol. Igen bármennyire is fura a Parkinson kór nem egy szimpla nátha. Ám akkor még azt sem sejtettem, hogy tulajdonképpen mi is az átkozott ismeretlen kór, ami a hatalmába kerítette a mozgásomat. Sokszor gondoltam még utána arra a napra, bárcsak agydaganatom lett volna, mert akkor gyorsan vége lett volna a borzalmaknak. Persze ma már más erről a véleményem, de sajnos, vagy hála „istennek” a sors kiszámíthatatlan. „Isten útjai kifürkészhetetlenek!” Mondja ezt egy olyan ember, aki valójában nem a megszokott módon hisz Isten létezésében. De az is tény, hogy rengeteg ember ( ahogy én is) csupán akkor kezd el hinni mintegy utolsó kapaszkodóként valami természetfeletti erőben, amikor az élet reménytelen helyzetbe sodorja.

Némán egymás mellett haladva mentünk az autóig a feleségemmel. Hazáig is csupán pár szót váltottunk egymással. A lakásunkba érve aztán egyikünk sem bírta tovább, hatalmas zokogásban tört ki mindkettőnk. Egymás nyakába borulva sírtunk csak sírtunk, ki tudja meddig. Akkor éreztem igazán csak, és talán először olyan erővel, hogy milyen fontos számomra a feleségem szeretete. Az asztalon árválkodó hatalmas sárga rózsacsokor, amit a kedvesem kapott néhány napja tőlem ajándékba még azon estén egytől egyig elhervadt. Talán a virág előre megérzi a bajt, amit az emberi lélek sajnos még csak nem is sejt.
Másnap ugyanolyan gyászos hangulatban indultunk el a megyei kórház neurológiai osztályára, hogy oda be fekve kezdetét vegye egy számomra addig ismeretlen élet, a krónikus és gyógyíthatatlan emberek egészséges társadalmunk által kirekesztett emberek világa.

Egy valóságos Golgota, amelyet addig csupán a másik oldalról volt alkalmam messziről szemlélni, mint mentőápoló.


Folyt. köv……

A többi blogbejegyzésem itt található:



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése