Isten veled Törő! Nyugodj békében Törőcsik András!

 Isten veled Törő! Nyugodj békében!

Bizonyára sokan vannak olyan, volt általános iskolai osztálytársaim, évfolyamtársaim (itt a fiúkra gondolok elsősorban), akik velem együtt jól emlékeznek még a ’70-es, ’80-as évek foci-futballsztár kultuszára. Kisiskolás gyermekként, ahol éppen adódott egy csöppnyi lehetőségünk térben és időben (az energiát mi magunk képviseltük), rögtön megtaláltuk a módját egy jó kis futball-derbinek. Néha még igazi labda sem kellett hozzá. 

Jeles ünnepekkor általában minden alkalommal, focihoz kapcsolódó ajándékokat kértünk szüleinktől (születésnapra, a Mikulástól, KisJézustól vagy a Nyuszikától). Ily módon tettem szert jómagam is az első valódi bőrlabdára és a legelső (igaz; gumi és nem fém „stuplikkal”) focicsukára, valamint az első lila-fehér gyerek méretű melegítőmre („mackómra”), mezemre - hozzáteszem, akkoriban nagy választék nem volt a sport ruházat terén. 

Másik hóbortunk volt, hozzám hasonlóan (többnyire) minden srác az osztályban, a kedvenc "sztár"-focistájának és csapatának nyitott egy nagy spirálfüzetet; mindamellett, az imádott (talán nem túlzás a jelző) csapat és játékos posztere ott díszelgett (szentély gyanánt) mindnyájunk szobafalán. Amely füzetbe (természetesen a kedvenc klubunk hatalmas logójával a borítólapján) aztán beragasztottunk minden aktuálisan kivágott újságcikkeket vagy a (színes, fekete-fehér) újságok (Népsport, KépesSport) található posztereket.

Már kitalálhattátok, hogy az egykori példaképem, többek mellett Törőcsik András (Kese) fotóival kibélelt „írkámban” a lila fehér volt az a szín, amely a fekete-fehér újságcikkeket is bearanyozta ugyanúgy, mint a futballal töltött szabadidőm nagy részét. Persze az igazsághoz szorosan hozzátartozik, hogy jómagam akkoriban (illetve későbbi elképzelt, nem létező „focista karrierem” során) az osztályban az átlagot képviseltem focitudás terén és éppenséggel fanatikus drukker sem voltam/vagyok és az Újpest sem maradt a szívem csücske. Akármilyen távolinak tűnt is a futballisták világa vagy akármilyen is volt a ’70-es évek rendszere, nagyokat, az elérhetetlenről álmodni abban az időben sem volt tilos, helyesebben nem tilthatta meg nekünk senki.

Aztán jóval később, egyéb okok miatt Babati Feri sógorom kiemelkedő karrierjének köszönhetően jutottam el az oroszlán barlangjába, a Megyeri úti UTE stadionba.

Zárásképpen pedig – őszinte tiszteletem és részvétem jelélül – szeretném ezzel a poszttal megköszönni azt a rengeteg felejthetetlen pillanatot és érzést, amelyet Törőcsik Andris (IS) szerzett, amikor a TV előtt ülve egykoron akár Újpesti Dózsa, akár magyar válogatott meccset néztem vagy éppen az azóta sajnos elveszett spirálfüzetet töltöttem meg lila-fehér tartalommal. Úgy érzem nem mehetek el szótlanul a szerintem mára kissé méltatlanul mellőzött, világsztár, Törő halálhíre mellett hiszen - igaz, soha sem láttam élőben - valamelyest ő is része volt a gyermekkoromnak.

 

Fotó forrása: Internet

Üdv! BenMar/Bazsó

"Hány az óra, Vekker úr?"

"Hány az óra, Vekker úr?"

A mobiltelefonok sajnos átvették az ébresztőórák ébresztő funkcióját. Régen – ha rendszeresen felhúzták őket – éjjel barátságos vagy éppen idegesítő monotonitással (kinek-kinek vérmérséklete szerint) elketyerésztek a háztartások nagy részében.

Nekem is volt anno egy saját bejáratú, indokolatlanul bivalynagy és erős hangú orosz vekkerem még a főiskolai kollégiumban. Első reggel olyan iszonyatos hangon ébresztett bennünket, mint ahogy az ügyeletes törzsőrmester tette azt hajnalok hajnalán a laktanyában: „Jó reggelt bajtársak ébresztő fel!” - erre ki kellett pattanni az ágyból.

Mindebben csupán az volt a bibi, hogy szobatársamnak aznap nem volt első órája, így ő még aludt volna. (Ezt követően nem szólt hozzám egy hétig.)
A további nézeteltérést megelőzvén másnap este szobánk beépített ruhásszekrényébe rejtettem a vekkert, azzal a meggondolással, hogy a szekrény majd tompítja a leírhatatlan hangú ébresztőóra csörgését.

Hát nem így történt. Éjszaka már gyanús volt, hogy az óra a szekrényben hangosabban ketyegett, mint azt megelőző este. Reggel aztán beütött a krach, ugyanis a szomszéd szobában alvó két kolléga ugyanúgy felriadt (és akkor még diplomatikusan fejeztem ki magam) az eszméletlen hangra. A két szobát ugyanis a beépített szekrénynél csupán egy vékony bútorlap választotta el egymástól és mivel a szekrény még dobott néhány decibelt a hangerőn, tajtékzó üvöltés hallatszott át a szomszéd skacoktól, ezt követően pedig eszeveszett dörömbölés az ajtónkon. Szidták a felmenőimet oda-vissza. És ehhez, ha még hozzágondoljuk, hogy ők már 4. évfolyamos sport tagozatos nebulók voltak, jómagam pedig 1.-ős biológia szakos pernahajder…

A további tragédiának elejét véve másnap kidobtam az órát az ablakon…

Üdv! BenMar/ Bazsó

Fotó: Internet

 

 

A Orosz-Ukrán válság margójára...

  

Nem vagyok politológus, szociológus még csak elemző szakértő sem! Kívülállóként sem szeretnék megmondó emberként tetszelegni vagy vészmadárkodni, mégis azt gondolom az előttünk (mellettünk) zajló eseményekkel kapcsolatban, hogy velem együtt felnőtt egy 50-60 éves európai (katonaviselt) generáció, akik közül számosan vannak olyan felelősségteljes katonai, politikai (vagy egyéb) vezető beosztásban akik nem tapasztalták meg saját bőrükön a kegyetlen háború borzalmait. Mindehhez gondoljuk hozzá azokat a 18 év feletti emberkéket, akik a számítógépeken virtuális háborúkban vagy ne adj Isten civil "military játékokon" edződtek, nőttek fel.... valamint - feltéve, ha nem tör ki atomháború - nem is szólva a háború okozta pusztítás világszintű gazdasági válságáról, a fegyver, valamint energiahordozók kereskedelméről (no meg utána a gazdaságélénkítő hatásáról); és azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy Ny-Európában már jelenleg is energiaválság van.

Mindez, amit az előzőekben leírtam, megroggyant agyakkal vagy pszichopata elmékkel karöltve beláthatatlan, katasztrofális következményekkel járhat. Mint ahogy XX. századbeli európai történelmünk során már kétszer megtörtént; helyesebben háromszor is.

Hááát nem tudom ezekből az aspektusokból nézve milyen esélye van a háborúnak?

Ez csupán az én borúlátó privát véleményem, amibe még belegondolni is iszonytató! 😢 

Milyen jó is volna, ha a háború szó kimerülne a számháború max. kéz vagy lábtörésekkel járó borzalmában!

Üdv! BenMar/Bazsó

Fotó forrása:Internet

Ars poetica

Őszintén szólva valamiféle késztetést érzek (meglehet, a Jóisten noszogat) az írásra, legyen szó amatőr versről, vagy próza próbálkozásról. Valahogy úgy vagyok vele, mint a jóféle whisky-vel: hosszabb vagy rövidebb időre elvonja a figyelmemet a gondoktól, a betegség okozta nehézségektől és mindemellett még - az olvasással együtt - szórakoztat is. Ráadásul az írásnak - érzékszerveinknek köszönhetően - ugyanúgy, akár egy szép italnak, lehet színe, illata, íze és lecsengése is. Valójában arra törekszem, hogy egy-egy történetet tényszerűen, elfogulatlanul próbáljak meg leírni.

Ez persze sohasem sikerül, mert - a fene tudja miért 😉 -, mindig ott bujkál a sorok mögött a véleményem is. Van, amikor sikerül illetéktelen szemek elöl  megfelelően elrejtenem ezeket a „hátsó gondolatokat”  máskor meg éppen az a célom, hogy az „aki bújt, aki nem!” felkiáltás után segítsek mást is rávezetni arra, amit az igazságkeresés, vagyis önmagam megismerésére szánt utamon a sorok mögé rejtettem. Persze ez az igazság nem számít mások számára is követendő, megdönthetetlen, megmásíthatatlan etalonnak feltéve, ha elfogadjuk azt a Popper Péter által felállított definíciót (nem szöveghűen idézve), mely szerint abszolút igazság az, amit megfelelő bizonyítékokkal meg lehet dönteni.

 

Üdv! BenMar/Bazsó