KÖNYVAJÁNLÓ:
Szeifert Natália – MI VAN VELETEK, SEMMI?
Az
elmúlt héten – nagy örömömre - újabb „fővel” bővült a házi könyvtáram
„taglétszáma”. A nálam pontosan tíz esztendővel fiatalabb Szeifert Natália, a
Mi van veletek, semmi? címmel kiadott - azt gondolom, nem csupán a 30-as, 40-es
éveiket taposó emberkék figyelmére érdemes -, legújabb regényével. (Megjegyzem,
az írónőnek ez idáig még egyetlen könyvét sem olvastam).
A
könyv történéseit - amelyekben két rokonszenves fickó, Grafit és Pók 2010-es
évekbeli mindennapjait, ügyes-bajos dolgait, nyűgjeit, problémáit, illetve
örömeit és a múltidézésük révén az ezt megelőző 30 év Magyarországának világát
érhetjük nyomon - leginkább egy, a 80-as. 90-es évek fülbemászó, számomra sokat
jelentő, mintegy megigéző zenéjéhez tudnám hasonlítani, amely dallam
felcsendülése minden esetben előcsalogatja múltam duzzadó bugyraiban szunnyadó,
fiatalkori énemet, annak minden apró részletével együtt. A könyvben, az írónő
páratlan megfigyeléseinek megtapasztalásainak köszönhetően, szintén ugyanez a
részletes megjelenítés figyelhető meg akár a helyszínek, akár a különféle
karakterek vagy cselekmények leírásában, ám a világ kicsi ízekre történő szedése,
mégsem jelent egyet a részletekbe való fulladással.
Nagyon
tetszett még a laza, számomra Salinger: Zabhegyezőjét megidéző, néhol a „18-as
karika” határait súrolgató szóhasználat, valamint az a cseppet sem hivalkodó,
empatikus, természetességgel megáldott, a „város mindkét felületét” átható”
humánum, ami szinte az egész történet velejárója.
„Minden
városnak két felülete van. Ez a mondat jutott Grafit eszébe, ahogy ácsorogtak a
nyúlós őszi estében, és Pók belelehelt vagy inkább röviden belesóhajtott a
levegőbe, jobbra húzódott a szája, ahogy féloldalasan elmosolyodott, és azzal a
megjátszott lazasággal, amit idegenek előtt vett fel, azt mondta – Hát mi a
bánatér nem jut nekünk legalább egy finom kis húsz-harmincas pina?...” /
Részlet a könyvből
Üdv!
BenMar
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése