Csodára várva...

Csodára várva…

Manapság egyre gyakoribb eset, hogy elszakad a cérna. Talán érthető okai vannak ezen kifakadásaimnak. Nem öncélú panasznak szánom az alábbi bejegyzésem, inkább csak amolyan a Jóistenhez, „pusztába kiáltott szónak”.

Azóta, hogy diagnosztizálták a Parkinson kórt, egymás után telnek a szürke hétköznapok, ritkán nem szó szerint vett ünnepnapokkal vegyítve (sajnos utóbbiból csak kevés akad). És csak várok, csak várok, csak várok és sírok is, mint egy rossz gyerek, aki nem igazán érti miért kapta a pofont, ráadásul a nem várt tasli után miért kell a sarokban kukoricán térdepelnie. ......

Nem is igazán tudom, mire számítsak. Talán egy földön kívüli csodát remélek, amely segítségével egy szép nap reggelén arra ébredek, hogy meggyógyultam. De ez a fránya gyógyulás csak nem akar ideérni, még egy halovány reményt sem hajlandó megcsillantani valamilyen új gyógymód vagy gyógyszer formájában, legalább amolyan mézesmadzag gyanánt. Bár ez utóbbi, azért nem teljesen igaz, hiszen van rá példa, hogy új, eredményesnek tűnő eljárással kecsegtetnek a kutató doktorok, ám ez sajnos az esetek 99,9%-ában megmarad a „Brit tudósok” kutatásai szintjén vagy az idők folyamán feledésbe merül.

Érzem, hogy minden próbálkozásom, imám és akaratom ellenére, tizenöt esztendeje, napról napra testileg és szellemileg kevesebb vagyok; ami, lássuk be, nem természetes állapot egy 50 éves családapánál. Hiába is szépíteném a dolgokat, az állapotom nem hogy stagnálna, hanem fokozatosan romlik, egyre több és több probléma nehezíti az amúgy sem könnyű, mindennapi bagatell problémákkal túlfűszerezett, nyomorult életemet. Tudom, már rég csak emlékoldalam volna a Facebook-on, ha nem történt volna meg a DBS műtétem; és azzal is tisztában vagyok, hogy számtalan ember van nálam sanyarúbb helyzetben. Nagyon sajnálom őket is, de becsapnám magamat és a környezetemet is, ha azt állítanám, hogy ez a nyilvánvaló tény minden esetben megvigasztal. Eszembe jut egy idevágó mondás is: „mindenkinek a saját kisujja fáj a legjobban”, amely úgy érzem nem áll messze a valóságtól.

Gyakran érzem önámításnak a „Soha ne add fel!” bátorításként használt mondat elcsépelt szavait, hiszen kimondva, kimondatlanul tisztában vagyok ennek a betegségnek a folyamatával és legfőképp az utolsó stádiumával. Na, én éppen ez utóbbit nem szeretném megélni. Hogy mozgásképtelen állapotban, kiszolgáltatottan cipelgessen a családom, hogy retardált idiótaként nézzek üres tekintettel a semmibe és még folytathatnám a szörnyűbbnél szörnyűbb gondolataimat… Hiszen már így is eléggé nehezen és kiszámíthatatlanul mozgok ahhoz, hogy aggodalom nélkül oda menjek, ahova szeretnék. A bakancslistám is lassan lenullázódik, de közel sem azért, mert beteljesült, hanem azért mert egyre kevésbé van realitása a vágyaimnak….. És, ha ne adj Isten egy percre elfelejteném, hogy mi a valóság, abban a szent pillanatban megbotlok, elesek, görcsbe rándulok vagy a beszédem válik nehézkessé, mintegy cinikus figyelmeztetésként a sorstól: "Fiúcska, ne hogy már jól érezd magad!"

Ha a könyvek és néhány jóember (a rossz indulatúakat inkább mellőzném) segítségével nem tudnék néha kimozdulni, úgymond szárnyra kelni a nem kívánt „börtönömből”, akkor már biztosan beleőrültem volna ebbe az iszonyú bezártság érzetbe.

Az az igazság, hogy a beteg ember manapság senkinek sem jó társaság, éppen ezért (legfőképpen a túlmozgásom miatt) nem is szívesen megyek társaságba. A szívem szakad meg, ha arra gondolok, tudom, mennyi mindenről kell lemondjak, mennyi örömet tudnék, illetve kellene hogy adjak a sok bánat helyett a családomnak és a közvetlen környezetemnek….. Mert ugye gondoljunk bele, az sem mindegy, hogy vakon/sántán születik a bika avagy élete teljében vakul/sántul meg.

A közvetlen, szerető családom segítő szándéka ellenére (őket sem szeretném a magányom mélységeibe magammal húzni) úgy érzem, belefáradtam, belefásultam a küzdelembe, az örökös szorongásba és gyakran érzem magam felesleges láncszemnek, aki önként el kell, hogy engedje társai kezét azért, hogy lehetővé tegye a számukra a további normális életet. Meg hát – kimondva, kimondatlanul - ez az élet rendje: a gyógyíthatatlan betegek, a gyengék, a genetikai hulladékok nem kívánt evolúciós zsákutcának számítanak.

És csak várok, csak várok, csak várok és sírok is, mint egy rossz gyerek, aki nem igazán érti miért kapta a pofont, ráadásul a nem várt tasli után miért kell a sarokban kukoricán térdepelnie. ...... Nem is igazán tudom, mire számítsak. Talán egy földön kívüli csodát remélek, amely segítségével egy szép nap reggelén arra ébredek, hogy meggyógyultam…

Ámen!

Ennyi! Innyi! Jóberúgnyi aszt hömbölögnyi!

Amíg lehet!

Üdv!

BenMar